Megértem, hogy a Napalm Death újabban miért Sonic Youth feldolgozással zár egy koncertet, mert engem éppúgy lenyűgöznek a nyolcvanas évek és azok a gitárok, amit a világ azelőtt még sose hallott. Jimi Hendrix és Led Zeppelin fejű apukák elbaszott gyerekei rácsúsztak a punkra, jöttek ezekkel a tök amatőr gimis zenekarokkal és megváltoztatták a játékot, mert a hangzásuk végképp lehorzsolta a rock and rollt. Egy Butthole Surfers vagy a Sonic Youth igazából sokkal több szabályt elutasított a dalszerzés terén, mint akár a tipikus punkzene. Szóval nem csodálkozom, hogy akik mozogni szabadon szeretnének és az érzések útját csak a durván torzított zenéken át látják, azok csinálnak egy olyan noise bandát, mint amilyen a Night Goat is. 

Oda kell pörkölni, hogy minden ki legyen pörgetve. Engem meg majdnem elcsábított az új Slow Village lemez, de aztán menet közben valahogy az egész puha lett. Plusz abban meg Funktasztikus haverommal értek egyet, hogy a Nemzeti Kulturális Alap pénzéből ma semmit nem lehet gyerekek, szóval mikor megláttam az erre utaló jelet, hátat fordítottam a cuccnak. Régebben nagyon sajátos íze volt a magyar hip-hop táncának, de sajnos azok az idők már elmúltak és a SÉF kivételével minden olyan egyforma. Szóval amíg Steve haverom ki nem jön az új albummal, háttal a hazai romlottnak ollóztam össze ezt a nagyon penge hetest. A friss lemezek és ütemek Amerikája, fasza rap videók délutánja. 

A Cave In szerintem mindig az a zenekar volt, ami elbűvölte és közben megosztotta a rajongót. Az Until Your Heart Stops lemez után a Jupiter és máris lehetetlen volt őket berakni valahova, ami kapaszkodónak ilyen skatulya. Soha nem volt metalcore, kicsit talán poszt-hardcore, de ahhoz is túl dallamos, vagy éppen súlyosabb, elvonatkoztatott anyag.  Még az Antenna album idején is, maximum az At The Drive In, akikkel egy lapon lehetett őket emlegetni, de csak mert mindkét bandához szabad vegyértékekkel lehetett közelíteni. Stephen Brodsky slágerei a legtöbbeknek tehát nem jöttek át és én is pont így adom ezt a bandát, hogy néha térdre megyek, máskor meg nem mindig értem, hogy tekereg, mit kéjeleg. Ez a tegnap feltöltött koncert viszont nagyon bejön, élőben a számok tök máshogy, sokkal egyértelműbben hatnak. 

Mintha egy óriási tűzgolyó kiégetné a szememet és valahogy mégis látok. A gyerekek akár az égett papír, feketék. Nem mozdulnak. Aztán a lökéshullám odaér és szétrepülnek, mint a pernye. Láttam a napját, amikor ez lesz a valóság. A világvégéről mindenkinek vannak rémálmai. Nem igaz?

A Tukker Booking falán tegnap megjelent egy Blood Incantation videó, szóval borítékolható, hogy hamarosan meglesz a hivatalos bejelentés is egy budapesti koncertről. Ami azért menő, mert a denveri  banda az utóbbi idők legkreatívabb death metál lemezét adta ki tavaly. A zenekar tagjai viszont a progresszív vonal mellett csinálnak egy másik bandát is - Tukker végett már ez is megrágta egyszer a Dürer kistermet - a Spectral Voice pedig olyasfajta death / doom zenét játszik, ami a legsötétebb üregek nyálkás falaiba is még körmeszakadtáig lukat kapar.

Póz és hajpompa helyett új banda. Az L.A.Guns és The Quireboys zenekarok tagjai, konkrétan Nigel Mogg és Nick Cripps egy friss felállásban tértek vissza, az új videójuk alapján pedig nem is rosszak. The Brutalists néven nagyjából három év alatt két albumot is összehoztak, zeneileg elég vegyes hatásokból. A Price On Your Head például azonnal megfogott, mert a Madness öröksége, a régi sulis londoni ska zene, azért elég klassz dolog. Egyszerű szöveggel, de kellőképpen kritikus, meg bírom ezt a metaforikus koncepciót, miszerint már az is puszta brutalitás, ahogy egy modern város kinéz. A zenekart ugyanis az olyan városképekről nevezték el, ahol a pénz és az erő mindent alárendel a funkciónak. A zenekar szerint maguk a toronyházak is gonoszak, mert egy rossz rendszer működési elvét tükrözik. Az új videó mellett egyébként még van pár klip, ahol a mondanivalót szintén szépen fényképezték. A stílus pedig abszolút szabadon van engedve, Buzzcocks, Pixies, Madness és New York Dolls, amennyire én levettem, de egy kis blues rockot is belekevertek. 

Mintha a Searching for the Wrong-Eyed Jesus vagy a Seven Sings: Music, Myth and the American South című dokumentumfilmek előadói inspirálták volna, kicsit több, mint tíz évvel ezelőtt ugyanis pont úgy szólt ez a banda. A Carver Brothers Lullaby és a Phantoms Deep albumok - mint mondjuk a Slim Cessna' Auto Club - azt az elszigetelt vidéket idézik meg a hangszeren, amit elátkoztak, akik felszentelték. A klasszikus gothic americana zenétől viszont ez annyiban különbözik, hogy a The Tunnel zenéjében két árnyék is találkozik, ugyanis a borús folklórt elborult poszt-punkba szövik. 

A bristoli underground macskaembere magába zárva átmentette azt a sűrűséget a huszonegyedik századba, amit ő és a Massive Attack is lélegeztek a kilencvenes években. Szerintem ennyire sikerült jól a False Idols, de az Adrian Thaws még annál is súlyosabb album volt. Az elmúlt négy évben két Tricky koncert is volt a hajón és mindkettő pont úgy alakult, ahogy gondoltam, hogy milyen lehet, mikor ez a különc faszi így durván belemegy. Folyamatosan két mikrofonnal bokszolt, szemkontaktusnak a közönséggel nyoma sem volt, régi számokat megfelelésből kurvára nem tolt, de engem abszolút lekötött, nekem ne is smúzoljon egy ilyen introvertált, árnyék fazon. 

Azt hiszed, hogy ez is grunge, csak egy másik garázsból, de a felénél valami elcsúszik és a torzítópedálokra taposva, a zavar kurvára beléd mar. A Today is the Day most is abszolút megbízható banda, ha hiszel a kiszámíthatatlanban, mert az első publikus számok után tisztán látszik, hogy a soron következő album sem lesz kevésbé elvetemült. Az új videóban Steve Austin feje is eléggé megviselt, mint egy lelakott Perry Farrell, úgy adja a flegma rocksztárt, de aztán hazatalál és baszottul szétcsúszik minden. Már csak néhány nap és kijön a No Good To Anyone című tizenkettedik lemez,  előtte azonban még a Burning In Hell videó, mint egy csörgőkígyó, fecskendezi be a mérget. Egyértelmű az imádat. Az mellett, hogy a számok mennyire színesek zeneileg, nekem külön tetszenek a számcímek. Tök fonti, hogy legyen konkrét üzenet...

Az Ultramagnetic MCs első számú rappere, első körben a nyolcvanas évek közepe, aztán még több zene és még több téboly. Kool Keith, mint Dr. Octagon, Mr. Nogatco, Black Elvis és Sinister 6000, vagy épp Dr. Dooom meg Tashan Dorrsett. Tudnék mondani húsz olyan albumot, köztük jó néhány neves kollaborációt, amit heti szinten hallgatok, mert az ember egy kibaszott mániákus, akiért jómagam pedig őrülten rajongok. A faszitól viszont még ma is beszarok, mert a két éve kijött Planet B kollaboráció most kutyafaszának tűnik ahhoz képest, amit újabban a Thetan powerviolence duóval művelnek.