Ordenáré metál moslék félóra. A műfajon belül is az a fajta black / death sakálkutya, ami bárhol és bármikor megpengézi a gennyzsákodat, hogy a fröcsögő szennyen át lásd az átélt poklokat. Szeretem amikor egy lemez egyenesen velem és már a címében is megüzeni nekem, hogy nem akarja, hogy könnyebb legyen. A veszettséghez igazából nem is kell olyan sok minden. Elég az elátkozott régi recept és egyetlen teljesen elszállt fazon, aki ért úgy a zajhoz, hogy mindhárom hangszerrel kibányásszon annyi hideget és véreset, egy veremhez pont elég lehet, amibe az ilyen nem is zene félig megevett agyakat temet.

Piszok gyorsan peregnek a napok, hogy a Shrines of Paralysis is már egy négy éves anyag. Ez volt az az új-zélandi Ulcerate ötödik és számomra talán legmegdöbbentőbb lemeze, de szerintem nem én voltam az egyetlen, aki az elmebeteg dobos mesterien csavaros témáitól, az arcát maga elé letette. Elvetemült, koromsötét death metal, amiben a teátrálisat és a legaljasabbat is egybemosták. Mintha a Gorguts, a Deathspell Omega és az Immolation összejátszana, valami kapun túli, felfoghatatlan világban. Ezért is szolgáltat az új album első publikus száma némi meglepetést, mert lassabb és valahogy terjengősebb, kiszámíthatóbb, inkább monumentális tételnek hat. Viszont hamarosan megjön majd, hogy ez lesz-e az új vonal, ugyanis a Stare Into Death and Be Still című hatodik lemez április 24-én jelenik meg. A Realpse helyett most egy egészen kis, helyi kiadónál, avagy a Debemur Morti Productions fogja gondozni az albumot. 

Az utóbbi időkben nem jött ki jól a tempó, ezért sajnos volt pár hazai megmozdulás, ahova nem jutottam el, de amikor a kisebb, önszerveződő koncerteket is rendszeresen pörgetem, folyton azzal szembesülök, hogy itthon nagyon rendben van minden. Legalábbis azon a szűk, de kellőképpen aktív underground szinten, ahol mindig tűnnek fel új nevek, az ismerkedéshez meg vannak bőven koncertek. Az extrém zenének úgyis az élő a lelke és bár az On Graves formációt még egyszer sem csíptem el, de a tavaly megjelent All Must Go kislemez számai már egyel beljebb tettek, mert otthon hallgatva is annyira nyers, mintha élőben lett volna felvéve. Pár napja viszont kint a GRIME, vagyis az újabb négy számos anyag, ami kicsit már árnyaltabb és kidolgozottabb, de követi az eredeti irányt. 

Tesóm egyik barátja mesélte, hogy anno elszegődött technikusnak egy Pécsett forgatott, amatőr horrorfilmbe, ahol aztán elhangzott az a bizonyos bűvös mondat, hogy "hozzátok az ektoplazmát". Ezután egy babakáddal megjelent két fiatal srác, akik ráöntötték a hatvödörnyi nokedlitésztát a meztelen főhősre, az meg fogta magát és a nyálkás anyagból durván megszületett. Az új She Past Away videó első ránézésre pedig pont ennyire bugyuta lett, de ha jobban megnézed ezeket a jelmezeket-díszleteket, igazából a klasszikus goth elemeken is felülemelkedett ez a szörnyen felemás, Emlékmás szerű mutáns utazás. 

Ha tetszett a tavaly megjelent Testrablók lemez, akkor van egy jó hírem, itt is van dolgod! A kanadai trió Digging in the Desert című tökéletesen eszement videója végett már írtam egy rövid cikket, de most kijött a teljes lemez és ahova felrakott, az a plafon. Rajongásom, mint napfénytől a higanyszál szépen felfutott, mert a Lié mind a nyolc számban robbantani tudott valami kurva nagyot. Inkább kiszámíthatatlan, mint simán csak noise rock. Csinosra gombolt poszt-punknak meg túlontúl botrányos. Olyasmi zene és csajbanda ez, akiket skatulyázni igazából szintén felesleges.  

Ha engem kérdezel, én őszinte leszek és megmondom a frankót, hogy azért szar ez az oldal, mert kurva kevés itt az olyan grind, mint az Insect Warfare és a Cripple Bastards. Vagyis az a fajta telebaszott, kurva gyors hangzavar, ami kicsit előveszi és átrendezi az elfajzott formádat, hogy lerázhasd a régi, bolhás bundádat. Ezért is jó, hogy kijött az új Internal Rot, mert ezek a tagok még tudják a titkot, hogy mitől döglik a lét.  Az oda-vissza lejátszott Grieving Birth huszonhárom percre ugyanis igazi régi vágású, beteges moslék. Levegőt alig hagy venni, az ujjperceket megfeszíti és már a negyedik szám után is, a családi képek sárgulni kezdenek tőle a falon. Ilyen ez az ausztrál grindcore atom! 

Én ugyan abszolút nem drogozok és nem támogatom a drogfogyasztást, de azért ez sem volt ám mindig így. Szóval képmutatás lenne ítélkezni valaki felett, aki egy második esélyt ugyanúgy megérdemel, mint ahogy azt én is megkaptam valamikor. Ebben a szubkultúrában szerintem jól megférnek a végletek, mert mindig vannak, akik valamit nagyon nem, közben meg arról szól a fél hardcore történelem, hogy jöttek azok a kurva zűrős utcagyerekek, azt a semmiből megcsinálták ezt az egészet. A tizennyolc hónapját szépen Walter Delgado is leülte, aztán a szabadulása után egy évvel elkezdte újraszervezni Rotting Out nevű bandáját, ahol hamarosan össze is jött az a fix felállás, akik már együtt vették fel az eddig megjelent két nagylemezt. Ezt követi áprilisban egy harmadik menet. 

A Bee and Flower is egy komplett zenekar volt. Aztán jöttek az olyan külön világok, mint amilyen az Angel of Light, a Gnaw, vagy a Wrekmeister Harmonies. Dana Schechter már jó pár fazonnal együtt zenélt, akik kívül vannak mindenen, szóval a folyamat valószínűleg természetesen végbement, hogy ő is megteremtse a saját kiútját. Ez lett a szólóprojektnek induló Insect Ark, mely a Portal / Well és Marrows Hymns című anyagok után most tart a harmadik albumnál. Kiegészülve Andy Patterson dobossal és egyben háttal mindennek, ahol a hétköznapok taposnak egyhangú köröket. Elmondásuk szerint az új album koncepciója kisétálni és eltűnni az eddig leélt életükből valahova, ahol létezésünk élénk, mégis láthatatlan marad. 

Párszor láttam már őket élőben és olyannyira üdítőek, hogy akármi van én ki nem hagynám. Most például egy olyan videót a Bad Habit zenekar háza táján, amilyen még sosem volt. Ez ugyanis az első vizuális megmozdulás, tipikusan széttrombitált utcai cukiság, próbatermi bolondozás. Az új szám címe is Budapesti Karnevál, ez lett elkapva érzésben, szennyes és szerelmes fővárosunk ska bandájának lendületével. Akik a videót megosztó posztjukban egyébként új kislemezt is ígérnek, de engem simán már annyival is megvettek, hogy az új szám szövegében itt lejjebb, egy fekete macskát is emlegetnek. 

Mindent képtelenség összeszedni, de azért én úgy szeretném pörgetni, hogy ami képben van és egyedi, az itt is abszolút fent legyen. A Shabazz Palaces pedig elég különleges, konkrétan úgy állnak az egészhez, mint két távolról érkezett idegen, akiket rabul ejtett a jazz és a rapzene, meg a fejleszthető elektromos hangszerek. Ishmael Butler és Dumisani Maraire pedig annyira közel repültek a földi élet rejtelmeihez és mindezt a hip-hop muzsika absztraktabb berkeiben, hogy már az első lemezük is olyan volt - Black Up - mint valami fura gospel egy elrejtett űrhajón.