Quality Control or die! Itt a következő tipikusan angol, téglával való halántékon baszás, mocskosul kemény, középtempós gyomrozás, eszeveszett kiáltozás. Aki ismeri ezt a színteret, annak nyilván csupa jót jelent, hogy a Vile Spirit a Gutter Knife, a Saliva és a Chubby and The Gang tagjainak új bandája. Ezzel pedig sok mindent egyből el is mondtam, de ez még sem minden.

Amerika nem az álmok, hanem a halál hazája. A fehérek öltek és mindent elvettek. Egy újszülött állam mely az indiánok vérében keresztelkedett. Ezrek tettek fel mindent egy lapra és a szekereikkel már nem fordulhattak vissza, hiszen a legtöbben pont az éhezés elől menekültek. Nem volt vesztenivalója a jöttmenteknek, csak miután szereztek egy darab földet, amit ugyancsak a fegyvereikkel kellett megvédjenek. Az indiánok a telepesek ellen, mexikóiak a hadsereggel szemben, rabszolgák a láncokra verve. Mindenhol vannak titkok elásva, az elrejtett múlt láthatatlan átka, ahogy a jelenkort átjárja. Arrafelé is nagy teher van a lelkeken. Megdöbbentő, amikor mindez rajta van egyetlen lemezen. Érzik a drámát ezek a texasi gyerekek. 

Az Amenra dolgai nálam az elmúlt egy-két évben kezdtek elhalványulni, de ettől még továbbra is azt gondolom, hogy fontos zenekar. A tagok különböző projektjei összefognak egy abszolút kreatív és nagyon színes színteret, ahonnan valami sűrű és sötét mindig csepeg. Az Oathbreaker, Wiegedood, Deathmaze cuccok után tehát itt az Eyes of Another, ami ezúttal CHVE és Lennart legújabb kísérlete egy Cellini néven futó techno dj közreműködésével. A The Faint Young Sun pedig az első videó, ami nyolc perc hosszú és persze nagyon komoly. Nosztalgikus képsorok villantanak be mindenféle érzéseket, kellemesen hullámzó ambient, ami nagyon lassan és alattomosan, de elkezdi éreztetni veled, hogy ebből még baj is lehet. Be tud szerintem annyira húzni, hogy bármi érdekeljen, ami ezután következik. Gondolom a történet majd szép lassan albummá érik. 

A CVLT Nation év végi listája méltatta három éve, akkor hallgattam meg párszor a Personae Ingratae lemezt. Épp az End of Mirrors album végett súlyos Alaric lázban égtem és mindenféle deathrock cuccra rámozdultam, ezek közül pedig a német Rope Sect is eléggé adta. Kurva érdekes zene, szerintem a szokásos skatulyák közül egyikbe se férnek bele, mert valamivel mindenhonnan kilógnak. Van ez a dark vonal és nyugodtan ide lehet írni, hogy T.S.O.L., Fields of the Nephilim meg ilyesmik, de a Black Sabbath és más korai doom bandák hatása is szakít. 

A nyolcvanas évek átka, az abnormális kamaszok pokoljárása, első lendületből rendet rakott a metálban. Néhányan ugyanis azonnal elhatárolódtak a műfajon belül zeneileg, mielőtt még a technikai fejlődés elbaszta az egészet. A jobb hangszer és a jobb stúdió, na meg a figyelemért való küzdelem a legtöbb esetben tudniillik csak elvett abból az erőből, amitől a metál igazán szennyes és eszeveszett. A fekete sereg azonban a végsőkig kitart és az autentikus zenekarok mindig visszakanyarodnak ahhoz a hangzáshoz, amibe nem keveredhet semmilyen kompromisszum. Az oregoni black színtér szép számban vonultat fel ilyen bandákat és most már a Spirit Possession is köztük van. 

Induljunk ki abból, hogy minden jó. Az meg pláne az, ha hárman a régiek közül ismét kedvet kapnak, hogy annyi minden más után még mindig csináljanak valami zsír újat. Mindannyian tudjuk, hogy huszonöt a zenélésben eltöltött év után már nem úgy mennek a dolgok, mint amikor forró fejjel és főleg rengeteg idővel megy a világmegváltás. Az első bandák anyagai pont attól jók, hogy csordultig vannak féktelen vággyal és a kedvencek árnyékában ugyan, de mindenki durvábbat akar és azt valahogy máshogyan. Az amatőrök forradalma és a megtapasztalások időszaka. Ez formálta azt a budapesti hardcore-punk színteret is, ahol felnőttek a Sedative Bang, a Newborn és New Dead Project zenészei. Ma ők ugyanis, vagyis Fellegi Ádám, Bödecs András és Herczeg László a This Calling tagjai. Akik a második vagy éppen a harmadik banda után, most mindenféle szoros koncepcióhoz való ragaszkodás nélkül álltak neki együtt megkeresni, hogy mit lehetne még eltolni, ami mindenkinek kurvára jól esik. 

Elkezdődik az év és mindig jön egy jobb lemez, amiért az adott pillanatban a leginkább lelkesedsz. Idén szerencsére már jó párszor átmentem ezen az év lemeze effektuson, de minden eddig megjelent briliáns lemez után is azt gondolom, hogy ez a tíz számos cucc a legjobb dolog, ami mostanában megtörtént. Hatalmas pacsi ugyanis az ötletért, hogy crust punk klasszikusok, mint breakbeat, minimal techno és drum 'n' bass számok pörögjenek le, méghozzá nagyon durván profi kivitelezéssel. A The Soft Pink Truth duó - más néven Matmos - ezúttal olyan bandák számait szedte szét, dolgozta fel és rakta össze, mint a Doom, a Nausea, a Totalitär és az Aus-Rotten. Na meg persze a többiek, azaz Disclose, Discharge és Skitsystem. 

Elég szerencsés vagyok, mert a legtöbb kedvencem legalább egyszer élőben is megvolt és az mindig pompás visszacsatolás, amikor a koncerten is megvan az a villanás, amit az adott előadók lemezei előre feltételeztek. Ehhez képest viszont érdekes, hogy a világ két legjobb koncertjének mégis olyan eseményeket tartok, amiken sajnos nem lehettem ott. Az egyik a Portishead NYC koncertje, másik pedig ez. A New Year's Revolution bulit ezerszer is megnéztem és minden egyes alkalommal éreztem, hogy a srácok zsenialitása ezer százalékban félelmetes.

Tudom, hogy nem először teszem, de ezt mindig leszeretném írni, hogy ez a kis hazai színtér igazából elég faszán működik. Leginkább azért, mert tele van egy csomó olyan fazonnal, aki nem nyugszik és mindig akar csinálni másokkal is még valamit. Ezért van az, hogy a Graveolution zenekarban Bogi körül mindenki ismerős lehet innen is, meg onnan is. Az ötlet pedig, ha jó számolok olyan négy évvel ezelőtt jöhetett, hogy legyen tipikus brit crossover és Bogi legyen az énekes. Akkoriban már megvoltak az első koncertek és a legelejétől ment az a Sacrilege feldolgozás is, ami nagyjából definiálja, hogy mi is itt a téma.

A Decibel Magazine olyan meghatottsággal fogalmaz ezzel az albummal kapcsolatban, hogy ahhoz már érdemben nehéz mit hozzátenni. Vagyunk itthon páran abban a szerencsében, hogy három éve a Dürer kisteremben láthattuk mire képesek. Két dobcuccal és két énekessel Nepálból, plusz az a totális agyzabáló grindcore, amit a srácok nyomnak. Szóval alapból elég izgalmas banda, de most kijöttek egy olyan új cuccal, amivel úgy tűnik feszegetik tovább a határokat.