Amerika nem az álmok, hanem a halál hazája. A fehérek öltek és mindent elvettek. Egy újszülött állam mely az indiánok vérében keresztelkedett. Ezrek tettek fel mindent egy lapra és a szekereikkel már nem fordulhattak vissza, hiszen a legtöbben pont az éhezés elől menekültek. Nem volt vesztenivalója a jöttmenteknek, csak miután szereztek egy darab földet, amit ugyancsak a fegyvereikkel kellett megvédjenek. Az indiánok a telepesek ellen, mexikóiak a hadsereggel szemben, rabszolgák a láncokra verve. Mindenhol vannak titkok elásva, az elrejtett múlt láthatatlan átka, ahogy a jelenkort átjárja. Arrafelé is nagy teher van a lelkeken. Megdöbbentő, amikor mindez rajta van egyetlen lemezen. Érzik a drámát ezek a texasi gyerekek. 

Erről szól a vidék és erről szól a Wailin Storms története. Minden eddig megjelent cuccuk súlyos alászállás a misztikus éterben, komor zenéjük mindenhol tapintja a terjengő sötétséget. Nagyon szeretem, amikor valami ennyire mélyen ül és könyörögve késztet, hogy a rejtelmek kútjába én is fenékig ereszkedjek. Jim Morrison egyik alapélménye az volt, amikor találkozott a halállal és rájött, hogy az mindannyiunknak épp annyira ismeretlen, viszont mikor ez megtörtént vele, onnantól nagyon is hitt benne, hogy képesek vagyunk magunkba szívni is továbbcipelni a súlyos lelkeket. 

A The Doors pedig itt azért is fontos lehet, mert a Wailin Storms jól hallhatóan egyre többet merít a legendás banda örökségéből zeneileg. Mikor Justin Storms énekel, Jim Morrison, Jay Munly és David Eugene Edwards is ott van vele. A megszólásuk is hasonlókép keveréke a folk, a blues, a punk és a doom zenéknek. Ez a nagyon sajátos íz a Rattle lemezen pedig csak még inkább kiteljesedett. Az olyan számok, mint a Rope vagy a Crow teljesen leigáznak érzelmileg. Az irgalmatlanul feszes dobos fazon, aki hozza a noise és a poszt-punk alapot, erre pedig a gitár mindenhol felpakol valami nagyon nehéz hangulatot, fojtogató varászlatot. A Grass nyitótémája például egyértelműen a Danzig hatása, de azzal, hogy lassabb, csak még inkább súlyosabb. A Sun pedig szintén egy olyan metál nóta, ami bőven jobb attól, hogy ebben a bandában punkok játszanak. A 16 Horsepower és a Slim Cessna's Auto Club találkozása a doom és gothic legendák hangzásvilágával. Én speciel mind a nyolc szám előtt mélyen meghajoltam. Három éve a Sick City is riadalmasan szép volt, de most a Rattle is pont úgy tombol, mint egy lenyűgöző hurikán. Ilyen hát az élet az évszázados vérontások után.