Ian Glasper sem az a hétköznapi fanatikus. Írt könyvet a korai angol hardcore, az ottani thrash metal és az anarcho-punk színtérről is. Az utóbbi címe Burning Britain és végül ez a kötet szolgáltatta az alapot a The Day the Country Died című dokumentumfilmhez is. Ahogy a könyv, úgy a film is végigköveti a színtér kialakulását és megszólaltatja számos olyan szereplőjét, mint például a Crass, a Conflict, a Poison Girls, a Subhumans és más fontos zenekarok tagjai. Ehhez a fasza kis sztorihoz készült el pár napja a magyar felirat, illetve került fel mindenki által elérhető felületre a Punkfilms stábjának jóvoltából. Az ő saját oldalukat még sok más érdekességgel egyébként ITT találjátok. Lentebb pedig magát a dokumentumfilmet. 

Matricát csináltatok a lógójukból, hogy a tükörben reggel az keretezze az arcomat. Rendelek hozzá pólót, lemezt meg minden faszomat és mindezek után észre se veszem, hogy az új Come to Grief cucc már februárban megjelent!? Úgy látszik van ilyen. Pedig ahogy másoknak is, a Grief nekem is a kedvenc bandáim közé tartozik. Már húsz éve, hogy az utolsó nagylemez megjelent, akkoriban és azóta is a hangzásukat kurva sok banda levette, de azt a hatást mégsem tudják kiváltani, mint mondjuk a Dismal és a Torso. Sűrű mocsokban agonizáló, anyaszomorító crusty sludge.

A Bad Religion és a Dag Nasty tanításai, időnként szerintem piszok üdítő valami ilyesmit hallani. Abszolút a kilencvenes évek dallamai, amit lehet jól és rohadt szarul is játszani. Mondjuk a The Queers például elég jól tolta, de később Strike Anywhere is a jobbik utat választotta. Utóbbi nem egy bugyuta zenetévés banda, van mondanivalója és zeneileg is feszesebb. Az antifasiszta hozzáállásra persze lehet mondani, hogy gyerekes, de leginkább csak akkor, ha nem akarod látni, hogy valójában mi megy. Ők viszont sok dologgal kapcsolatban felemelték a szavukat és csináltak négy lemezt, amik közül az utolsó tizenegy éve jelent meg. Most azonban jön az új anyag, aminek a címe Nightmares of the West lesz és július 17-én jelenik meg. Két friss szám pedig már fent van a Pure Noise Records csatornáján, itt lejjebb erre csatlakozhatok rá. 

A rock and roll áldozata. Ez van a jópofa énekes Dan Harrington homlokára tetoválva. A csávó egy igazi állat abban a cudar árnyékvilágban, amit egykor még a Black Sabbath teremtett. A Fistula is egy olyan zenekar, ami felzabálja és aztán okádja is a szennyet. Ennél azt hiszem aligha van lejjebb. Nem az a fajta punkbanda, akiknek a lemezeit a házibulikban előszedik. Egyszer láttam egy faszit poharat enni és a szilánkokat mások pofájába beleköpni. Szerintem a jó sludge is így működik. Simán megskalpol bármilyen örömöt. Ahogy a The Shape of Doom to Cumm))) meg a Longing for Infection lemezek is. Négy évvel ezelőtt úgy nagyjából egyszerre ez a kettő jött ki. Majd még négy split és megint egy új cucc. The Process of Opting Out. 

Tudom, hogy ez körülbelül a negyedik olyan cikkem, amit azzal kezdek, hogy utalok a bozóttűzként terjedő kihívásos játékra, miszerint mutassuk meg a facebook-kék ég alatt, hogy melyik az a tíz lemez, ami a leginkább formálta a zenei ízlésünket. Ez a móka azonban komoly gondot is okozhat! Például az én fajtámnak, ahol ugye nem tíz, hanem inkább száz van. Tehát az elmúlt évekhez képest most elfogadtam és belementem egy ilyenbe, de nap-nap után egyre jobban gyötör a hiányérzet. Nyilván én is igyekeztem következetesnek lenni és követni valamifajta kronológiai sorrendet, de mivel gyerekfejjel szinte kizárólag az őrült zenéket szerettem, így a listámból nagyon is hiányzik a nyolcvanas évek másik fele. Volt, amit már akkor is ismertem és éreztem, hogy körülvesz ez a világ - Depeche Mode, The Cure, Duran Duran - de a mélyebb érdeklődésem a new wave, post-punk zenék iránt igazán csak az utolsó tíz évben ért utol. Én tizenhat évesen nem tudtam David Bowie, The Velvet Underground, Talking Heads és mondjuk The Clash cuccokat hallgatni, mert nem kötöttek le igazán. Mára viszont az összes felsorolt előadó nagyon fontos és közben beértek azok is, akik az ő hatásikból építkezve utánuk következtek. 

Piszok érdekes véletlen, hogy a kihívásos játék végett, amire teljesen feltekeredtem, pont a napokban gondoltam erre a lemezre. Mivel összesen csak tíz albumot nevezhetek meg, EI-P és régi bandája a Company Flow, illetve a szintén brooklyni Non Phixion voltak versenyben. Megy a töprengés, keverek tovább a neten, erre látom, hogy EI-P egy régi videóját épp a napokban töltötte fel megint és olyan apropóból, hogy a kiadja újra Fantastic Damage című első szólóalbumot. Ha van fukszos raplemez, ami már az ezredforduló után jelent meg, akkor ez az. A csávó elképesztően jó producer, kőkeményen ki volt már itt is kristályosodva zeneileg, míg a szövegek George Orwell és Philip K. Dick könyveinek hatására íródtak, ebből kifolyólag pedig piszkosul okosan kritikusak. Az anyag sokáig nem volt digitálisan elérhető, de mostantól bandcamp oldalról is legálisan letölthető, vagy bakeliten rendelhető. 

Aki csak félszemmel követi a macskát szerintem már az is vágja, hogy az IDLES itt még sokáig folyamatosan téma lesz. Kevés aktuális előadóért lelkesedem annyira, mint Joe Talbot és csapata. Ők megtudták csinálni azt, hogy sikert sikerre halmoznak, de a zene megmaradt az underground legfinomabb esszenciáinál. Kibaszott dinamikus noise és poszt-punk, de a jól fogyaszthatóság határán, tele humorral és szenvedéllyel. Ezért bármi, amit csinálnak egyszerre súlyos és cuki, pont ahogy ez az új videó is itt. Nyilván karanténban készült felvételek, ahol mindenki egy kicsit bátrabban mutatta meg, hogy mire képes, ha egyszer elunja magát. Normális és nem normális között szerintem amúgy sem olyan éles a határ. Mr. Motivator egyébként, mint single jelenik meg. Az említett klip pedig itt van lejjebb. 

Már nagyon régen nem veszek cd lemezeket, de a Pop Adrian 37th Psychristiatric című Rudimentary Peni még fölugrott a polcra ötezerért. Ezzel pedig azt akarom mondani, hogy nálam abszolút etalon zenekar. Zeneileg és gondolkodásban, az albumokat körülvevő provokatív művészetben, ez a legendás brit trió szinte verhetetlen. A nyolcvanas évek legelejétől három nagy és hat kislemez, ötvözve az anarcho, a hardcore-punk és a goth elemeket, egy korántsem átlagos keverékben, korántsem átlagos szövegekkel. Az utolsó EP tizenkét évvel ezelőtt jelent meg, de most előkerült egy újabb felvétel. 

Ha engem kérdezel, én őszinte leszek és megmondom a frankót, hogy azért szar ez az oldal, mert kurva kevés az olyasfajta noise, ami végett kurva nagyot csalódsz, mert azt hiszed, hogy zene lesz, de megint csak szét akarják verni belül a zavaros fejedet. Eredetileg különben az volt a terv, hogy elég sok ilyen kísérleti szarságot kiteszek, amit rajtam kívül csak ketten értékelnek és elszállok gecibe, hogy én vagyok a legnagyobb underground jampec. Azt meg tényleg rohadtul szégyellem, hogy megkötöttem azt a sok kompromisszumot, de most a bűntudat útján járva ebből valamit behozok, mert ez a cuccos tényleg roncsol. Sípoló, csiszoló, dühítő, nyomasztó zajok a legsötétebb sarokból, közben forró szilánkok repülnek. Új Squelch Chamber kislemez. 

Van most ez a kihívásos játék, hogy tíz napon át megossz mindig egy lemezt, ami nagyban befolyásolta a zenei ízlésedet. Szóval nyomom ezt az okosságot, közben én is kihívtam Zoli barátomat, az meg az ötödik napon bedobja, hogy Homomilitia. Tényleg basszus, mekkora banda! Ráadásul pár hete láttam is, hogy kidobtak valamit, tehát egyből rápörögtem és pillanatok alatt meg is lett. Az új album, amin végül is régi számok vannak, csak a lengyelek valamiért húsz évig ültek rajta. A zenekar ugyanis a kilencvenes évek elején volt aktív. Csináltak egy lemezt meg egy kazit, volt két split is, de aztán ennyi és pár év múlva csoki. Pedig egy ennyire jó névvel nem szabadott volna csak úgy abbahagyni. Plusz az a crust punk, amit tolnak is szerintem elég egyedi.