A metál is olyan, mint a horror, az érzés a lényeg. Elkezdődik és három perc után kell, hogy sötét éjszaka legyen. Olyan sötét, ahol csak alig, vagy nagyon homályosan látom, hogy az iszonyatos fenevad, mint a legősibb átok, roppantja első áldozatának nyakát. Vasfogai vannak és engem a hideg ráz, ahogy azokkal nyers húst rág, apró cafatokra tép mindent vele. Halhatatlan lelkek és misztikus helyek, én meg odaadón hallgatom az ódon nyelveken károgó híveket, ahogy újabb terveket szőnek, démonokat idéznek. A katakombákban csoszogó csúf papok, kikhez menekülnek a sikító áldozatok, pedig csuklyáik árnyékából azt suttogják, hogy ők látták amikor az megöletett, teteme megsemmisíttetett és a lángok martaléka lett, mégis visszatért. A Calligram bemutatkozó albumát pontosan ezért érdemes meghallgatni, mert a londoni banda megtalálta, hogy hogyan kell az érzésekre ilyen formán hatni. 

A metál is olyan, mint a rítusok. Hiedelmek, totemek és hideg hegyek, amik előtt leborulok. Vészjósló jelek és rajzok egy barlangfalon. A gonosz a tarkódig futkos a libabőrrel. Szóval, ha black metálban utazol ilyen zenei recept kell. Rohadt nyers és mosdatlan legyen, de ugyanakkor olyan dallamokkal, amik alattomosak és elátkozottak. A The Eye Is The First Circle lemezen pedig minden egyben van. Összehozták a norvég barbár sztorit az amerikai dallamossal, ami néhol abszolút crust, csak korszerű, kurva combos hangzással.

A bandának egyébként olasz tagjai is vannak, de ez nem csak a számcímekből és szövegekből derült ki, mert a Vivido Perire és a La Cura című számokban is ott van az a művészi, mégis vértontó itáliai horror, ahol én is a plafonra másztam a magasan reszelő dallamoktól. Az album második fele viszont még jobban tetszett, a hatperces Anedonia ugyanis a bevezetőmben szereplő asszociációkból mindent fellebbentett, minden részletében lenyűgöző és kegyetlen. Számomra ez egy hibátlan alkotás. Az ilyen albumok menthetik meg nekünk a metáltól a jó metált. Ahol az érzésre mennek rá és a zenét nem a sikernek, hanem annak rendelik alá.