A Deathwish Inc. európai kistestvére, azaz a francia Troatruiner Records huszonnégy óra alatt két korrekt videót is feldobott. Az első, az alig két hete megjelent Pudeur című harmadik FANGE lemez egyik száma, ez a Cafard Céleste. Kétszer már próbáltam összebarátkozni a nyolc számos lemezzel, amit ezúttal dobgéppel vettek fel, de még nem alkottam véleményt. A Purge még pár éve kurvára tetszett, de a Punir tavaly szerintem maximum közepes lett. Ahhoz képest az új cucc mindenképpen pozitív elmozdulás, jól kigondolták az elektronikát, de kicsit nekem hatásvadász. A francia underground mindenesetre elég érdekes és ebben a képben a FANGE extrém kísérleteinek is abszolút van szerepe. 

A Sacrificial Cake sem mostanában jelent meg. Jarboe szólókarrierjének második nagylemeze, ahol a rá jellemző eklektikus vonások már határozottan túl voltak azon a Swans fanatizmuson, ami az énekesnő életében a nyolcvanas éveket kitöltötte. A Sacrificial Cake után tizenöt évvel később a The Men című dupla album pedig szintén volt olyan fajsúlyos, hogy azt jelezze, az újjászületések sorozatában, a nőben lakó zene időtlen. A legnehezebb mérföldkőnek számomra mégis a Mahakali maradt meg, én máig úgy érzem, hogy zeneileg ott nagyon sok minden kiteljesedett. Ezek mellett az elmúlt huszonöt évben egyébként rengeteg anyag jelent meg és Jarboe esetében azt könnyebb felsorolni, hogy mivel nem kísérletezett, hiszen billentyűk, vonós hangszerek, noise, folk, jazz, industrial és komoly zenei elemek ugyanúgy részei a történetnek és ez a történet még ma is nyitott. Két évvel ezelőtt egy jellemzően metál kiadó adta ki a The Cut Of The Warrior című utolsó albumot. 

Párszor már leírtam, hogy számomra is meghatározó a Burn The Idol Of White Messiah album, plusz azt is, hogy mennyire jó fejek voltak, mikor a Racetraitor és a SECT együtt játszottak Pesten. Viszont, hogy ne csak a múltból álljon az élet, a Racetraitor sztorihoz azt is hozzá lehet tenni, hogy a 2042 című albummal való visszatérés is kurva jól sikerült, metál és hardcore csak ilyen kegyetlenül legyen összemosva, ahogy a politikai vélemények terén is mindig aktív chicagói ötös tolja.

A chicagói Oozing Wound itthon nem túl felkapott banda, pedig már négy kurva jó albumon is túl vannak, amik teljesen tébolyult, de zeneileg nagyon korrekt, innovatív metál cuccok. Thrash, space, sludge és noise, de egy regressziós hipnózis legmélyebb szintjén, egyenesen valami füstös próbateremből, ahol ez a három hülye gyerek csörömpöl. A Thrill Jockey Records gondozásában a High Anxiety épp tavaly jelent meg, ennek az albumnak az egyik számához készítettek most elég szemtelen klipet. Van benne egy csaj valami otthonkában, aki egyfolytában a triót hallucinálja és lépésről-lépésre egyre többet árt magának. Az ugrálókötél saját bélből viszont jó ötlet, humorra tényleg szükség van minden nyomorult élethelyzetben. 

Azt hiszem múlt héten csütörtökön láttam meg és már majdnem elvesztettem a fejem, de végül kivártam, hogy eljöjjön az ideje. Most minden nap futni megyek és az erdei ösvényeken hallgatok meg esténként egy új lemezt. Elhagytam a romos pihenőhelyet, ott ahol a kiirtott akácos helyén most ismét sűrűn akácok nőnek és elindítottam a Mestarin kynsi című ötödik Ornassi Pazuzu albumot. Dörömbölt a szívem, a lassú és hipnotikus felvezetés elkezdte kiüríteni a fejem, aztán az állathangokon szóló sámán is megérkezett, de mikor úgy három percnél azokkal a régi számítógéphangokkal kezdtek el játszani, én ott azonnal megkaptam a jelet, hogy ez egy minden eddiginél jobb Oranssi lemez. Madarak árnyéka suhant át az elém terülő árnyékomon át és ez még csak az első, vagyis a Ilmestys című szám. Az elektronika az, ami egy ősembert megbabonáz. 

Egyszerűen képtelenség minden jó cuccba beleszaladni, szóval sanszos, hogy legalább annyi jó bandáról fogok még lemaradni, mint amennyi pók észrevétlenül belemászik éjszaka a számba. A számtalan veszteséggel szemben viszont ma szerencsém volt, mert Attila posztja pont elkapott, így a Rato Triste új kislemezével javult az új felfedezések heti átlagom. Azt meg hamar összeraktam, hogyha prágai a banda és van magyar vonatkozása, az ő, azaz a Mass / Reaction énekese lesz személyesen. Ez ügyben pedig nem is tévedtem, de a többiek sem csehek, hanem szlovákok, Attila tehát velük együtt nyomja ebben az otromba sludge / noise lázálomban. Jó kis lidérces atmoszféra, a témák tonnányi pusztulást vonszolnak, az üvöltések természetesen horzsolnak. Ha mozogsz az ilyen Grief, Primitive Man, Whitehorse, Corrupted vonalon, akkor garantáltan tetszeni fog az anyag. Elég gyalázatos íze van. 

Épp a Nat Turner Vallomásai című könyvet olvasom, ahol az író jó pár oldalon át próbálja megfejteni, hogy a több, mint kétszáz évig tartó amerikai rabszolgaság ideje alatt, miért csak egyetlen kisebb felkelés tört ki az elnyomó fehérek ellen. Elég kemény kérdés, de például a későbbiekben, mondjuk a vastag aranyakkal keretezett nyolcvanas években, azért megjelent pár olyan gyerek, aki megbaszta az addig ismert összes kurva játszóteret. Ha nem is a legszélesebb társadalmi körben, de a rap zene negyvenéves történetében Kool Keith mester az elejétől fogva az összes létező szabályt fölrúgta, ennek köszönhető az a sajátosan tébolyult stílusa, ami őt tette a legjobbá. Ezt egyébként személyesen tőle tudjuk pontosan, mert producerként is "number one". 

Jakab Zoli pajti a minap kiposztolt egy nagyon groteszk kérdést: Mégpedig, hogy melyik lesz az év bulija? Geci egy dolog, de mégis valahogy egyértelmű a válasz! Februárban Bécs, Napalm Death és Eyehategod!  Szóval mocskosul örülök, hogy bekuporodhattam ötödiknek abba a kocsiba, ami négy igen díszes lübecki mókussal indult el tervezetten oda. Egy közös Európa turné keretében a Misery Index, a Bat és a Rotten Sound is benne volt a buliban, de ha utólag belegondolok, bennem ők nem is hagytak komolyabb nyomot. Ellenben az eredendő, pokoli déli nyomor és a harminc éve sokkoló angol grindcore így gyors egymásutánban érzésben eléggé hazabasztak. 

Funktasztikus műveit is ki szoktam ide rakni, de van ebben az országban egy másik faszi, aki ma már szintén totális kívülállóként nyomja, viszont az abszolút bennfenteseknek. A bolhás barlangi kromanyoni menyét formája ugyanis elég nyakatekert, szóval neked is ki kell kicsit tekeredni hozzá, hogy jól fogd a rímeket, amit rád rak ez a nyírségi gyerek. A Direkt Torz a világon az egyik legjobb magyar lemez, de nagy mindenhol ottlét után mesterünk pár éve eltünedezett, szóval nem lett az utóbbi öt évben új lemez.

Idén nem kell elkönyvelni, hogy mi volt meg és miről maradtam le, mert csak veszteség van. Tavaly viszont még a legtöbb tervezett bulin ott voltam, kivéve egyet és ez volt október végén a Street Sects. Pedig úgy három éve már, hogy követem a texasi duót minden kiadott anyagon át, mert kurva jól nyomják. Szerintem elég egyedi a hangzás és több stílus keresztmetszetében csináltak egy olyan mixtúrát, ami csak az övék. Néha kicsit olyan, mint a Skinny Puppy, csak ez a történet már tényleg a huszonegyedik században játszódik. Imádom az összes eddig megjelent kis és nagylemez borítóit, ahol keveredik képregény, cyberpunk és film noir. Ilyesmi hangulatokból építkezik az új lemezük is, melynek most Spent Shells lett a címe. Azon pedig, hogy a friss cuccon Lingua Ignota és Nick Sandler a Daughetrs gitárosa is közreműködik, már meg sem lepődtem.