Az megvan amikor rácsúszol valamire és egy darabig csak olyasmiket akarsz hallgatni? Megcsinál Dax Riggs, napokig hallgatsz egy Townes Van Zandt lemezt, Scott Kelly után rájössz, hogy ott van még Jay Munly, de az éhség mégsem múlik el. Mert akkor a Death Roots Syndicate remek lehetőséget kínál ismerkedni sok más hasonló underground előadóval. Nem kizárólag, de főleg folk, blues, country és punk előadókkal, akik nem éppen boldog dalokban utaznak. 

A Washingtonban operáló Ilsa az elmúlt tíz évben számomra az egyik legmegbízhatóbb banda lett a színen. Albumaik sorban hozzák a moslék déli sludge és a brit death / crust keresztezéséből kitiport hangzásvilágot. Semmi sallanggal, a világmegváltás igénye nélkül, minden eddig kihozott cuccuk masszív, súlyos metál málházás. Idén megjelent Corpse Fortress című lemezük pedig ezzel a recepttel, nálam landol is majd az évi tízes listámon. Az a kilenc szám hétről hétre kinyír, ahogy rányomok, egyből. 

Lemezek tekintetében ez az év sem maradt el a többi után. Nálam azonban minden más előtt az Our Raw Heart című YOB lemez talált be leginkább. Mike Scheidt zenekara igazából sosem nyúlt mellé, az újra kiadott The Great Cessation lemez pedig már az év elejétől fókuszban tartotta a nevüket. A nyáron megjelent új albummal pedig csak nőtt a tisztelet. Meg persze a várakozás, hiszen akkor már lehetett tudni, hogy a lemezbemutató turné európai köre Budapestet is érinteni fogja. 

El is felejtettem, hogy olvastam, szóval meglepetésként ért, hogy vannak új Morning Again felvételek. Amik kislemez formában már meg is jelentek és gyakorlatilag a négy friss szám fent is van a Revelation Records bandcamp oldalán. Kattintgatni és beleszaladni ebbe a Survival Instinct című anyagba pedig most nagyon jól esett. Húsz éve nem adtak ki semmit ezek az arcok, akik miatt húsz éve olyan jól csengett még az a bizonyos metalcore címke. Agilis, politikus, feszes cuccok, ötletes és egyben gyilkos zenei öltözetben. 

Két bulival fejeződött be a héten az ősz legvagányabb koncertsorozata, azaz a Desszert Fest. Legalábbis, ami a külföldi előadókat illeti. Olyan okosságok után, mint a Primitive Man, Skull, Elder, 16, Minsk, Yawning Man és még pár pofás banda, most hétfőn a Grime és Fistula, szerdán a YOB és a Wiegedood zárták a sort. Beszarás nevek, beszarás koncertek. Szerintem simán duplázva a tavalyi Desszert élményhálóját. Szóval rendesen szerencsés gyereknek érzem magam, hogy többnyire ott tudtam lenni és hogy a végén megvolt a hétfő és a szerda is faszán. 

A Friendship frontembere fejjel repült a terem másik sarkáig. Négy másodperc múlva, harminc emberrel a színpad előtt, már kész is volt a káosz. A Palm később csúnya darálással erősített rá a japán bandák jelenlétére, a Nightfell először Európában.. Húsz banda után, mikor már zsongássá folytak össze a hangok, az Agoraphobic Nosebleed jött és tisztán megrázó élmény tudott lenni. . Erre pakolt rá másnap az Enemy Soil, de az nagyon durván. Catharsis felkavaró volt, a Tragedy a nagy színpadról is hozta a szokásos katarzist. Szuper volt a Ghostchant, öröm volt, ha magyar banda is játszik. Az idei Bloodshed fesztivál erős nyomott hagyott bennünk, nem véletlenül az egyik legkomolyabb extrém zenei csődület Európában. A pár héttel a szeptemberi móka után pedig már jönnek sorban a nagysúlyú nevek a jövő évi programból. 

Az utóbbi hetekben elég sok filmet visszanéztem a nyolcvanas évekből, köztük pár horror remeket is. A délutáni alvásokkal egybekötött nosztalgiázás és az új Bloodbath videó pedig abszolút harmóniában állnak egymással. A jó kis láncfűrésszel együtt repülünk a múltba, mert mindenki megérdemel egy második gyerekkort.

Jó kis reggeli bandcamp szörf, gyors váltásokkal simán kipörög öt-hat kislemez egyszerre. Nem minden marad meg, de minden héten van meglepetés. Patent elrugaszkodások, ütős korai cuccok. Mint ez a hat számos Faim anyag is. Nagyon veszélyes nénivel a fronton, több helyi színtérre jellemző, tipikus hardcore hangzást is transzplantálva ezen a hetesen. A két perc körüli számoknak köszönhetően az élmény dúsított, de az energiák végig jól dolgoznak. Inkább dinamikus, mint zajos, egyenes és feszes bemutatkozás ez. 

Az Anal Cunt azért jött létre, mert a világnak szüksége volt rá. Mikor egy segglyuk sorban ropogtat, mindenki érzi, hogy gáz, de valahogy egyre nevetségesebb is. A grindcore is olyan, mint egy segglyuk. Odadurrant sorban, egymásután hatvanhétszer, mi meg bólogatunk, hogy mekkora lemez, pedig csak megint tiszta szarszag az egész. Ezt a jelenséget definiálta a fent említett zenekar is. Az Anal Trump meg szintén ugyanebből a szarszagból táplálkozik. 

Szerintem vagyunk páran, akik a Sunn O))) és a Goatsnake zenekarokért való rajongás végett felkapjuk a fejünket, ha egy cikkben az szerepel, hogy Greg Anderson ismét egy másik új bandában is zenél. Az pedig, hogy olyan arcokkal, mint a Pelican basszusgitárosa Bryan Herweg vagy Jen Wood énekesnő, akik egy teljesen más zenei világból érkeznek, külön figyelemreméltó tény.