Lemezek tekintetében ez az év sem maradt el a többi után. Nálam azonban minden más előtt az Our Raw Heart című YOB lemez talált be leginkább. Mike Scheidt zenekara igazából sosem nyúlt mellé, az újra kiadott The Great Cessation lemez pedig már az év elejétől fókuszban tartotta a nevüket. A nyáron megjelent új albummal pedig csak nőtt a tisztelet. Meg persze a várakozás, hiszen akkor már lehetett tudni, hogy a lemezbemutató turné európai köre Budapestet is érinteni fogja. 

Minthogy a Desszert Fest gyors egymásutánban két bulival zárta az idei sorozatot, legalábbis ami a külföldi fellépőket illeti, ezért ITT már szétrajongtam az egészet, ezzel tehát nem is rabolnám az időt. A lényeg úgy is az, hogy szerda este a Dürer középső termében mi történt és akkor mindjárt az elején adnám is az összegzésemet hét szóban. Minden megtörtént, ami a várakozásaimban óhajként ott figyelt. 

Ami először is úgy kezdődött, hogy a koncert Óbudáról átkerült a Dürer Kertbe és szerintem ez nagyon jót tett az egésznek. Időnként hallok panaszt a középső teremre hangzás tekintetében, de szerdán kiderült, hogy a teremmel semmi baj nincsen. Ahogy a közönséggel sem volt, simán úgy telt meg a nézőtér, hogy az még nekem is jól esett. Atom penge bandákat néztem már meg ötvened magammal és persze az se  baj, de ez a pár száz ember azért csak jobban festett, ha már színpadon a YOB. 

Vagyis először a Wiegedood, akiket most láttam másodszor két éven belül. Két éve nyáron az első lemezükkel turnéztak és abban is volt már meggyőző erő bőven, de amit most műveltek, így a második lemezük után egy kicsivel, az kajak több volt a soknál. Az Oathbreaker / Amenra tagok valamire nagyon ráéreztek ebben a felállásban. A nyilvánvaló black metal alapokból, nem is igazán új felfogásban építkező trió iszonyat erős dalokat tudott írni ezekből a mondhatni sztenderdekből. Az élő előadásmód, az összehangoltság, az egész pontossága, tényleg mintegy rituálé, félelmetessé tette az egészet. Tök sok ember volt ott, akik tudom, hogy nem élik a műfajt és szanaszét szedte ez a háromnegyed óra őket is. Ha csak egy bandát nézhetnék meg, akik ebben utaznak, most rájuk szavaznék, de tényleg. 

Az említett sokaságnak pedig nem csak azért örültem, mert a több mindig jobb, mint a kevesebb. A terem tele volt ismerős arcokkal, haverokkal, barátokkal, akikről tudom, hogy ugyanúgy várták ezt a koncertet, mint én és lehet valaki utál szentimentális ömlengéseket olvasni egy beszámolóban, de akkor is le fogom írni, hogy nekem ez is fontos. Én kíváncsi vagyok az emberekre, akik hasonló vonalon mozognak és egy ilyen koncert mindig megerősítés lesz, hogy együtt keresünk valamit. Ahogy rácsúsztam az új YOB cuccra minden interjút megnéztem és elolvastam. Kíváncsi voltam a fazonra is, aki egy ilyen albumot megtud írni, mert eben a zenében a szokásos szimbólumokon túl is van valami éteri spiritualitás. Az meg úgy kell, mint egy falat kenyér. Van valaki, aki a világ másik végén csinál valamit, ami bennem is megvan és ő adja ki magából. 

Abban ahogy Mike felcsapta a kezeit és vigyorogva sikított felénk egy életigent, minden benne volt. Hogy neki hol van a zene az életében és milyen kapcsolatot jelent az, hogy ezt így tudja nekünk megmutatni. Kezdésnek a az új album nyitótételével és az Ablaze egyből érzésbe rakott, hogy ez a koncert kurvára olyan lesz, mint amilyennek elképzeltem. Az egész elindult valahova nagyon mélyre, miközben a The Screen monoton döngölése iszonyat málhát pakolt a nyakunkba. A friss tételek után pedig jött egy régi klasszikus és a Ball of Molten Lead esetében is elgondolkodtam, hogy miért kell egy ilyen nagy teret kérő bandát, olyan kis skatulyába rakni, mint a doom. Sokkal, de sokkal messzebb mutat ez az egész. The Lie That is Sin. Megint egy dal, aminek annyira kiforrott stílusa van és Mike mindezeket olyan erővel énekelte el, ami valós térben, valós időben volt megrázó érzelmileg, de nagyon durván és nagyon tényleg.

Ebben a mélységben pedig nem volt szünet, nem volt lélegzetvétel és nem szűnt meg még mélyebbre menni. Nagyon vártam a címadó dalt, tudtam, hogy el fogják játszani és ez is pont olyan volt. Csak vitte a fejeket és fejemet, totál áthúzott a kapun. Közel egy óra játékidőnél tartottunk és minden feloldódott, aztán ami ami feloldódott, az elmosódott. A fazonokból a színpadon meg csak áradt az erő és az alázat. Kis mosoly a számok között, hangolás és gyerünk tovább. A Grasping Air alatt a Wiegedood énekese állt a mikrofonhoz és haver, az totál a padlóra küldött. Három napig csak arra a tíz percre tudtam gondolni. Még évekig fogok arra a tíz percre gondolni. Tökéletes választás volt a szám, elő is szedtem azonnal a negyedik YOB lemezt. De az egészet végül az Adrift In The Ocean zárta. Mást vártam, de buta voltam, mert ez a dal az esszenciája mindannak, amit ezek a fazonok adni tudnak. Annyira amerikai az a nyitógitár, annyira mindennek felette áll és kozmikus, olyan érzelmi kavalkádba torkollik, hogy muszáj leírnom, hogy majdnem rázott a sírás, pedig nem akarom."Dreams of Gods, Of Us, Of the Fall, Dreams of Mountains, We Feel, To the Marrow, To Commune, Whit What We Lost" És ennyi..Nem tudok mást hallgatni, napok óta csak ez megy, mert visszaakarok találni oda, ahol akkor álltam. Ott elől, ahol lejött minden Isten...

(A képeket Pó bácsi készítette és a teljes galériát a POtographic Pictures oldalán tekinthetitek meg IDE kattintva.)