Valamikor a múlt század elején Aldous Huxley meglátogatott egy gyárat, mely tehetős rokona tulajdonában volt és a hangyaként nyüzsgő tömegtermelésből ki tudta következtetni a jövőt. Papírra vetett disztópikus világa sok más íróban is tovább dolgozott, a jövőképek egytől egyig lehangoló víziók lettek. Az ő jövőjük az, ami ma van. Minket már bőven utolért. Technológiák és profit az ember felett, nem számít mennyi lesz a veszteség, amit az elhullottak nem tudnak, azt majd a robotok megtermelik a maradéknak. A Genogeist első öt száma tulajdonképpen a mi világunk nem zenéje. 

Ha most azt hittétek, hogy ez Joulupukki, Sandokan és Derrick közös története, akkor nagyon készen vagytok testvéreim. Itt ezekről a figurákról ugyanis szó sincs, szóval a lényeg csak annyi, hogy a Drinkin' Beer In Bandana Records egyre komoly nemzetközi kapcsolatokra tesz szert. Ennek köszönhetően pedig annak a Tampere Hardcore nevű finn kiadónak a cuccai landolhatnak Budapesten, akik az Egy Dicső Nemzet Kifordul Gyomra című magyar válogatást is gondozták, ha már itthon senkinek nem jutott eszébe felcsapni ezeket a feldolgozásokat egy lemezre. Na de mennyünk csak szépen sorban!

Valószínűleg a szocializmus öröksége is, hogy a hazai közönség ma is inkább nyugat felé tekintget. A nyolcvanas években egy utolsó rágógumi is kincs volt, ha az onnan érkezett. Nem is beszélve a zenékről, nehezen megszerezhető lemezekről és arról a kiváltságról, ha valaki egy ritka gyűjteményen ülve rajonghatott azokért a metál bandákért, amik sok kis pubi kobakjára formáltak furcsa sörényeket. Kétség pedig nem is fér hozzá, hogy az akkor még ritka lemezek hatására, de az említett nyolcvanas években, vagy legalábbis azok második felében már itthon is nyomták zenekarok, kegyetlenül magas színvonalon. A kilencvenes évekbe átlépve a hazai színtér aztán tovább szélesedett és azóta minden van. Mint nagy kedvencünk a Nadir, ami szintén '93 óta létezik, csak akkoriban még a Dark Clouds idők futottak. 

Aki függő az tudja, hogy életünk húsz legjobb lemeze az igazából kétszáz megjelenést jelent, vagy még egy kicsivel többet is. Ilyen alapon tehát az All Out War első lemeze For Those Who Were Crucified címmel nekem simán benne van abban az első húszban. Irgalmatlan és kegyetlen az a lemez, de én később sem vesztettem el a fonalat. A Victory Records gondozásában kihozott következő három albumnál úgyszintén recsegtem. A Dying Gods kislemez után pedig újrahallgattam és újra rajongtam mindent. Épp ezért voltam nagy várakozásokban az év elején meghirdetett budapesti All Out War buli miatt, de az végül elmaradt.

Idén kilencedszer kerül megrendezésre a Tiszta Gyász, avagy a támogatói bulik sorozata folytatódik megállíthatatlanul. Most is konkrét cél van, a tatabányai Tappancs Állatotthon kapja majd az este teljes bevételét. Ahol, ha jól számoltam hat fasza hazai banda lép majd fel. Köztük mindjárt a zseni Rivers Run Dry, akik nem rég Tragedy előtt elbúcsúztak egyik tagjuktól, de hála ennek a dolognak, benne vannak a dologban. Mellettük még Hanoi és az istenkirály győri Bicska, remélhetőleg már új számokkal is. Meg a Gear és a Run. Akik biztos játszanak új számokat, mert két tök új dologról van szó. Illetve a Haramia, akik ha jól emlékszem a Dispolgár, csak mégse. Plusz becsületkasszás vegan büfé, az ígéret szerint sütikkel is. Amihez facebook szintű jelenlétet ITT találsz, kedvcsinálókat meg lejjebb. Ja igen, az időpont december 21, a helyszín pedig az Auróra, ez fontos!

Az utolsó papír már benyálazva, este tízkor nagyon korán, trafik meg sehol a közelben. Milyen szomorú ez a  Last Rizla zenekarnév, pedig nagyon fasza kis görög brigádot takar. Említésünknek pedig két apropója is van, sőt igazából tökre három. Először is van egy pár napos új cucc, három kerek tétel, nem kaptafa stoner / doom. Progresszív témákkal szállnak az egekig, komplex dalszerkezetekbe dacból tonna súlyokkal is megpakolva, nagyon jó a kontraszt, bőven felülről üti a mércét. Nem értem, hogy lehet Brad Boatright neve minden második lemeznél amit hallgatok, de atom pöpec, ahogy szól az egész. A legjobb hír viszont az, hogy hamarosan két helyen is játszanak itthon, elég jó kis hazai nevekkel. 

Az év utolsó harmadában is folyamatosan érkeznek a tonna súlyú lemezek, nem mintha ezen múlna az életem, de nehéz lesz összerakni egy tízest a kedvencekből. Az Under és a Night Hunter végett csak múlthéten két újabb esélyes, miközben pár nap múlva publikus lesz a Portrayal of Guilt bemutatkozó albuma is. Mármint az első nagylemez három Ep után, ha eddig jól számoltam. A texasi srácok története pedig már azokkal a hetesekkel is ígéretesnek bizonyult. Jól megvannak borulva, azt mindjárt meg kell hagyni. Olyan jól, mint Converge, a Hexis, a Couch Slut, a pg. 99, a Discomfort meg az ilyenek. 

Volt egy este, ha jól számolok lassan két évvel ezelőtt, mikor a Mirrors For Psychic Warfare játszott Budapesten. Az első lemezükkel turnéztak és a koncert előtt adtak egy rövid interjút, amire én is betolhattam az arcomat, de csak fotóztam a beszélgetésen. Scott Kelly az egyike azoknak a zenészeknek, akik nagyon nagy hatással vannak az életemre. Szűkszavúsága figyelmes volt, abszolút tisztelettel a kérdések felé, de közben az is tisztán látszott, hogy ez nem az a műfaj, ahol ő igazán jól ki tudná fejezni magát. Azt csak később a színpadon láttam, ahogy gitárral a mikrofonnál kiszabadul belőle minden. Minden, amit nem lehet elmondani, de én azért voltam olyan buta és megpróbáltam. Azt hittem, ha Scott ott jön mellettem a folyosón, akkor nekem mindenképpen mondanom kell valamit és beszélni kezdtem neki arról az óráról, ahol igazából ő adta ki magát. Hallgatta is addig, míg a dohányzóhoz nem ért, aztán bement és becsukta az ajtót. Nekem meg leesett, hogy ő a koncerten már elmondott mindent. 

Tizenöt évnyi józanságom után kicsit furcsa ezt leírni, de mindent az amfetaminnak köszönhetünk. Lemmy baszott a melóra, felmondott picsába és pár évvel később a gyermekei elkezdték benépesíteni a földet. A Motörhead volt az első, aztán záporoztak a metál és punk bandák, mindenki ugyanazokon a dobokon, szemölcsökön és csizmákon nőtt fel. Az örökséget pedig a High on Fire és még pár száz zenekar elég jól is kezeli. Azonban, ha a Dropout előbb jött volna szembe, mint az említett Matt Pike szörny, lehet azt mondom, ezeket nem veri kenterbe senki. 

Új zene. Még több zene. Rohadt sok jó zene. Ez a helyzet a nagyvilágban. Szóval fürkészni, pásztázni kell, mert mindig beakad valami. Sokan nem szeretik a kislemezeket, mert nyolc perc nagyon kevésnek tűnik. Szerintem hardcore / punk vonalon meg ez az ideális terjedelem. Kevesebb pénzből, rövidebb idő alatt össze lehet dobni és ebben a műfajban négy számból tényleg minden kiderül. Elég akár csak a tavalyi felhozatalra gondolni. BIB, HAARM és Mindforce , itthon Nauru és Rákosi és még vagy egy tucat. Semmi szarozás, negyven másodperc hazavág. Mint ez a Warthog kislemez is, ahol annyi, hogy kicsit hosszabbak a számok.