Egyik barátom meséli valamelyik nap, hogy milyen szinten vette le őket a NAV, miután eladtak és vettek egy másik házat. Feltépte a sebeket, azt mondom neki, én akkor szembesültem vele csak igazán, hogy az állam az ellenségem, mikor svájci frankosból huszonévesen panelcellára, de még puszira be kellett fizetnem az áldásra is öt kilót. Mire a cimborám, hogy "az állam az ellenségem" jó számcím lenne. Én meg rávágtam egyből, hogy te hülye az a Diskobra. Márciusban játszanak majd megint az Aurórában, jön Makedóniából a Disease és megint ott lesz ez a dis család.
Az is eltartott egy darabig, amíg magamnak beismertem. Aztán az Ultraviolence album idején már nyíltan bevállaltam. Nem könnyű rajongani érte, mert leginkább csak a szomorúság árad ebből a nőből, de olyan finom eleganciával, drága és bársony hangon, amit nem lehet kívül hagyni. Beengedtem és figyeltem rá, mert annyira törékeny, esendő és közben flegma is, aki néha napján azért kicsit megvet. Na de a fű zöld, az ég kék, a víz nedves, Lana Del Rey meg az egyetlen. Nagy egyéniség, kivételesen hanggal és ritka jó hozzáállással a popszakmában. Tegnapelőtt pedig kirakott egy új dalt. Könnyű billentyűk és Hope is a Dangerous Thing for a Woman Like Me to Have...
Azt meglehetősen tudom tisztelni az öt göteborgiban, hogy nem lakták le az At The Gates nevet. A kilencvenes években, mikor a butuska kritikusok kurvára temették a metált, az At The Gates épp az áttörés kapujánál állt. Viszont a dallamosabb albumok, fogósabb refrének, pénzes nyári fesztiválok és ráadásnak ezredszer is Blinded By Fear életpálya helyett szépen lejöttek a nagy színpadokról és elölről kezdték több másik bandában. Ezt pedig csak kevesen teszik meg, felteszem mert elég sok alázat kell hozzá. Meg erős elköteleződés az underground mellett, melynek ismételten markáns bizonyítéka ez a két új kislemez.
Biztos sokan vitatkoznának velem, de az utolsó Howling For The Nightmare Shall Consume című Integrity lemez egy tíz per tízes metál istenség. Leginkább az új gitáros Domenic Romeo végett, aki az Integrity vastag metál hatásait gyémántszépségűre kristályosította kifele. A semmiből előkerült új nótában pedig megint csak efféle metál királyság épül, természetesen a klasszikus stílusjegyeket és Dwin iszonyat hangját sem nélkülözve. Remélem a tavalyi Krieg split után ez valami hangos jel és a banda magja, vagyis a fennemlített két forma idén összerak egy új lemezt. Bár ilyen kommentár mellékelve sajnos még nincs. Csak gyilkosság van nehéz fémmel. Vagyis All Death is Mine ...
Olvastam olyat is, hogy hasonló, mint a Gas Huffer, az Impala és más garázs bandák. Ezzel nem tudok vitatkozni. Viszont belőlem első hallás után és ennél a két új számnál sem lehet kiverni, hogy itt The B-52's hatások vannak nem gyengén, még ha nem is tudatosan. Meglehetősen szeretem a Fred Schneider és Kate Pierson féle bombázásokat, szóval gusztusos a flashback.
Gyuszi barátommal pár napja a szaxofonszólók erejéről beszélgettünk. Aztán eljátszottunk a gondolattal, hogy Saxophone igazából egy hatezer éves egyiptomi isten, akinek híveit évezredek óta üldözik, de mi fennmaradtunk és bujkálva imádjuk, mint titkos szekta. Elkezdtünk egymásnak ilyeneket írogatni: Napokig feküdtünk a hullák alatt, tetetve a halált, de aztán kikapartunk, előmásztunk és idővel elszaporodtunk. Katakombákba menekültünk, padlásokon éheztünk, de hallottuk és imádtuk. A korlátok teljes elvetésében láttuk meg az emberi megtisztulás tökéletességéhez vezető utat. A gondolatok és érzelmek legmagasztosabb áramlása a mi imánk és a mi imánk neve szaxofonszóló. Aztán nem sokkal később a Trost Records feldobta Peter Brötzmann és Heather Leigh új Sparrow Nights című lemezének linkjét.
Valamikor hajnali négy körül megint elkezdett kitépkedni az éberség az álmaimból. Persze az első mozdulat, hogy akadna le az a beakadt kezem, már nyúlt a telefonom után. Felpattintottam a fényt és mindjárt látom, hogy a Krallice zenekar azokban a percekben osztotta meg új kislemezért Wolf címmel. Szóval a korai kávé mellé már meg is voltam. Mind a kettő, mint a kátrány, egyből elterjedt bennem a fekete. Két éve pontosan két kislemezt hoztak ki és elsőre úgy hallom, hogy továbbra is azok szintjén mozog a New York városban otthonos black metál különítmény.
Jó pár emberrel beszélgettem erről és úgy néz ki ezzel a tapasztalattal sem vagyok egyedül. Míg a nagyköltségevtésű amerikai filmek kilencven százalékát végig sem bírom nézni, addig a Netflix által legyártott produkciók közül azért háromból egy beüt. Persze ezek többnyire sorozatok voltak eddig, de úgy fest a társaság látja a hiányt, hogy thriller kategóriában például szinte teljesen elapadtak az értékelhető alkotások és elindult az egész estés nagyfilmek irányába. A piackutatáson alapuló és épp ezért a végletekig lebutított filmkészítés napjaiban tehát már ajándéknak számít egy olyan súlyú mozi is, mint a Hold the Dark.
A hazai közönségnek már kétszer is volt szerencséje látni a színpadon Anna Von Hausswolff kisasszonyt. Először a hajón egy rövidebb szettel, mint vendégművész, még valamikor a Dead Magic lemez előtt. Aztán tavaly augusztusban a Fekete Zaj fesztiválon fent a Mátrában, akkor már a negyedik nagylemez megjelenésének szóló turné keretében. A hajón ott voltam, de sajnos a Mátrában nem. Pedig jó néhány sokat látott ismerős jött haza onnan úgy, hogy újra kellett fogalmaznia magában a zene erejét. Ez pedig leginkább Anna koncertjének volt köszönhető. Aki a napokban ismét publikussá tett egy koncertvideót, ami tökéletesen visszaadja mennyire megrendítő erejű művész is ő.
Értem én, hogy sok zenésznek ez nem is cél, de nekem akkor is rohadt furcsa, hogy vannak ezek az új mester cuccok, minden klisétől kurvára elrugaszkodva és a hatalmas internetisten korában mégsem terjednek úgy, mint egy rendes bozóttűz. Emlékszem mikor gyerek voltam és beszippantott ez az egész, mennyire ki voltuk éhezve az új nevekre, lemezekre, mindig tolni valami mást, valami sokkal súlyosabbat. Nekem ez beakadt én most is mindig fürkészek. Épp ezért, mikor két éve az első Oozing Wound lemez átlovagolt az arcomon