Jó pár emberrel beszélgettem erről és úgy néz ki ezzel a tapasztalattal sem vagyok egyedül. Míg a nagyköltségevtésű amerikai filmek kilencven százalékát végig sem bírom nézni, addig a Netflix által legyártott produkciók közül azért háromból egy beüt. Persze ezek többnyire sorozatok voltak eddig, de úgy fest a társaság látja a hiányt, hogy thriller kategóriában például szinte teljesen elapadtak az értékelhető alkotások és elindult az egész estés nagyfilmek irányába. A piackutatáson alapuló és épp ezért a végletekig lebutított filmkészítés napjaiban tehát már ajándéknak számít egy olyan súlyú mozi is, mint a Hold the Dark. 

Engem a jó tapasztalatok programoznak. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Fargo és a Winter' Bone után már minden megfogok nézni, ahol sötét van és hideg. Két hólapátolás között a legszűkebb januári napokon pedig pont ezzel a környezettel lehet a legkönnyebben harmonizálni, szóval abszolút kikerülhetetlennek tűnt a megtekintés. Már csak azért is, mert az előzetesben megvillan egyfajta misztikum, amihez a farkasoknak van köze. Az emberek és az állatok világának kapcsolata, egy archaikus látásmód, ha jól van tálalva, engem mindig megvesz. 

Ebből a szempontból viszont csalódást okozott a film. Ugyanis a történet a magját képező gyerekhalál után, mellyel a farkasokat vádolják, ez a szál, vagyis az emberek mellett élő ragadozók viselkedése szinte azonnal elhal. Pedig a kis alaszkai faluba érkező Russel Core, azaz Jeffrey Wright épp a farkasokkal kapcsolatos szakértelme miatt invitáltatott meg oda, az áldozat édesanyja által. Ehhez képest Jeremy Saulnier rendező összesen egy szimbolikus jelenetben használja ezt a párhuzamot, benne a filmben történő események egyetlen fátyolos magyarázatával. 

Viszont nekem az tetszett, hogy nincsenek racionális okok és okozatok. Nincs szájbarágós magyarázat, bölcsen bólogató mi tudtuk, mi megmondjuk. A megmagyarázhatatlan szerintem mindig sokkal dermesztőbb képlet. Így minden csak spekuláció és ezért egyenként kell belegondolni a felvázolt részletekbe. A rideg és elszigetelt környezet lehetséges hatásaiba. Az őslakosok keserű haragjába, hiedelmeibe és abba, hogy mindez lényegtelen is lehet, mert egyszerűen vannak emberek, akikben ez benne van. Mi pedig sosem fogjuk egyértelműen megtudni, hogy miért. Az életben sincsenek igazi válaszok. Azokat csak kitaláljuk magunknak, mert kéne, hogy legyenek.

Jeffrey Wright jó színész, én abszolút bírom, de Alexander Skarsgard is nagyon jól játszott. Felismertem már, hogy a halk és visszafojtott dialógusokkal milyen jól lehet manipulálni az érzelmeket és ezért sok rendező használja ezt előszeretettel, de itt passzolt is a karakterek és a környezet megismert viselkedéséhez. Keelut település alig néhány ház és tudom, hogy a nagynéném is suttog otthon a faluban, pedig a konyhában beszél a szomszédokról. Így ez hitelesnek tűnt. A sztereotípiák viszont fárasztottak, miszerint minden indián droggal üzletel, az egyik házban természetesen sámánasszony lakik és persze minden fehér seggű vidéki gyerek, aki rendőrnek állt, egy tipikus balfék. Ennél szeretem, ha kicsit árnyaltabb a kép, de mindezeket leszámítva is maximálisan lekötött ez a két rövid óra. Szépen felvett film, nagyon szépen van fotózva. Nem magyarázta meg a megmagyarázhatatlant, ami a kiszámíthatatlansága mögött mozog, mégis kényszerített, hogy el kelljen gondolkodnom rajta. Mint ahogy azon is, hogy Core személyes dolgaiban mi nyomta meg azt a gombot, miután érzései mentén cselekedve, belekeveredett ebbe az ügybe. Ez a fajta folyamat is nagyon életszerűnek, emberinek hatott. Észrevétlen rossz döntés, fájdalmas következmények. A jó kérdések mindig késnek.