Gyuszi barátommal pár napja a szaxofonszólók erejéről beszélgettünk. Aztán eljátszottunk a gondolattal, hogy Saxophone igazából egy hatezer éves egyiptomi isten, akinek híveit évezredek óta üldözik, de mi fennmaradtunk és bujkálva imádjuk, mint titkos szekta. Elkezdtünk egymásnak ilyeneket írogatni: Napokig feküdtünk a hullák alatt, tetetve a halált, de aztán kikapartunk, előmásztunk és idővel elszaporodtunk. Katakombákba menekültünk, padlásokon éheztünk, de hallottuk és imádtuk. A korlátok teljes elvetésében láttuk meg az emberi megtisztulás tökéletességéhez vezető utat. A gondolatok és érzelmek legmagasztosabb áramlása a mi imánk és a mi imánk neve szaxofonszóló. Aztán nem sokkal később a Trost Records feldobta Peter Brötzmann és Heather Leigh új Sparrow Nights című lemezének linkjét. 

Nem ez az első közös munkájuk, előző lemezüket Crownoon címmel a Blasting Days blog egyik bejegyzésben leltem meg tavaly. Brötzmann nevét már ismertem, de a temérdek kollaboráció közül, amiben részt vett, ezeket pont nem. Bár ahhoz képest, hogy a szaxofonművész ötven éve szerepel lemezeken, ezek abszolút új keletű dolgok. Heather Leigh Murray és ő 2016 óta szerepelnek együtt, akkor jelent meg az Ears Are Filled With Wonder című anyag. Az eddig kiadott négy közös album pedig mindig ezt a kísérletet járja körbe. Leigh 'pedal steel' gitárja ad hátteret a fúvós hangszerek szólóinak, improvizációinak, elszállásainak. Brötzmann nem csupán szaxofonjának, hanem egy klarinétnak is írt külön nyelvet és azokon beszél, miközben olyan könnyedebb és morózusabb árnyékok vetülnek, mint amilyeneket Dylan Carlson játszik mondjuk Earth lemezeken. Szóval drone és ambient érzésre, fúvósokkal megkísértve. This Word Love, All Of Us, My Empty Heart. Remek jazz lemez az év elejére. Youtube is tárolja egyébként...