Húsz évvel ezelőtt öt forintot sem tettem volna arra, hogy egyszer ezt fogom írni. Még tíz évvel ezelőtt is csak ízlelgettem, de azt hiszem akkor már éreztem. Ma pedig már ki is merem jelenteni, hogy számomra David Bowie az, aki egyszer minden idők legjobb előadóművésze lesz. Fel kell nőnöm hozzá, kellenek az évek, hogy értsem hova nyúlt és mit érintett meg zenéjével ez a nagystílű a fazon. Lemmy vagy néhány másik ikon apaként szólított meg, mint vagány és bölcs öregek hagytak rám frappáns sorokat, de Bowie inkább egy barát, akit egész este hallgatok, ő amúgy sem tudott megöregedni. Viszont még mielőtt belezuhannék egy súlyosan túlcsorduló és grafomán önkielégítésbe, inkább csak legyen itt ez az öt plusz egy dal. A legnagyobb kedvenceim a sok másik kedvenc között. Emlékül a legnagyobbnak. Aki három éve kiadta az utolsó tökéletes albumot, aztán hatvankilenc évesen átlépett a kapun. 

Combos, velős hardcore punk bandák megfeszített koncertjeit videóin megnézni, nos azért ez valahol abszurd. Leginkább akkor, ha van lehetőséged látni az adott zenekart, mégsem így teszel, inkább otthon rákeresel. Viszont mikor a távolságok miatt esélyed sincs, ajándék is tud lenni, egy jó bepillantás. A hardcore videók keresztapja, azaz hate5six pedig megbízható forrás, mert a keze sok helyre elér. Így a kamera azon a Los Crudos bulin is belelógott a képbe, amit három éve tolt le hazai pályán a zenekar és két napja került fel az említett videócsatornára. 

Csajfrontos punk zenék amúgy is nagy királyok, van is itthon mostanában pár kedvenc, de úgy fest bővül szépen a sor, esküszöm a hazai színtér egy igazi ajándék. Mindig tol valaki újat, amire aztán faszán rá lehet gyógyulni. A helyszín pedig megint Győr, ahonnan a Bicska jelentkezett be pár hete egy penge kislemezzel, de máris itt a folytatás. A Metszet ugyanis egy olyan csajbanda, ami a gitárosa, azaz Csabi végett átfedésben van a Bicskával is. Mert Csabi ott bőgőzik, de most ebbe is belevették a csajok. Azaz Judit, Ági és Viki. 

Tegnap írtam az Idles zenekar új albumához és videóihoz egy ajánlót, amit pont azzal fejeztem be, hogy direktbe hívtam fel a figyelmet a poénra, amit az I'm Scum klipjében szórt el Joe Talbot énekes. Az utalás pedig a Sleaford Mods két tagjának szólt, akik szerintem simán a bristoliak haverjai. Aztán egy órával később meg belefutottam a Sleaford Mods csávók új videójába is, aminek ezúttal Kebab Spider a címe. 

Én sosem bíztam azokban, akiknek túl fényes a cipője, akik cápába állítják a teniszpóló gallérját, vagy határidő naplót vesznek elő, mikor megkérdezem, hogy iszunk-e valamikor egy kávét. Nem bízom továbbá azokban az előadókban sem, akiknek százezrek nézik a videóit. Ha valaki túl fontos, az mindig kurva gyanús. Ahol túl sokan tapsolnak, ott lehet bűzlik valami. Na de mi van akkor, ha valaki ott bomlaszt, ahol a konzumterror, mégis csak az antitesteket csalja fel a város alól. Mert az Idles is elkapott jó néhány kobakot, de nem hiszem, hogy gimis lányok fognak táncolni rá. Pedig a popzenétől se nagyon félnek és minél többször hallgatom, én sem értem, hogy miért félek. Mikor érzem, hogy a legjátékosabb értelemben tudják ezek a bristoli gyerekek elszabadítani az állatot. 

Mondhatni onnan indultak, ahonnan maga a punk is, csak negyven évvel később. Az abszolút gyökerektől jönnek, mert simán odáig ástak vissza. Hetvenesek évek és a kibaszott The Clash. A punk drámai, a punk utcai, kicsit ska és megvadul, de nagyon. Sok gyereket felnevelt az efféle zene. Például a Spiritual Cramp hat tagját is, akik ültek Kaliforniában és úgy döntöttek, hogy kiállnak a hagyományok mellett és pengetnek, dúdolnak, táncolnak egy nagyot, ebben a borús báli hangulatban.  

Van, hogy ki kell próbálni új dolgokat. Nem iszok, csak vizet. Eszek egy kis humuszt. Liszt nélkül sütök dolgokat és indiaiba megyünk a hétvégén. De, ha egyszer kolbásszal és kenyérrel a kézben nőttem fel, fejen is pöröghetek, át is öltözhetek, akkor is az lesz a cucc, amitől életem végéig megtudok őrülni. Ez pedig a zenében is így van valahol. Érzem, hogy még csak most nyílnak igazán a kapuk. Mélyülök el klasszikusokban jobban és fedezem fel például a jazz fúziók labirintusait. De egy olyan megátalkodott és misztikus gyerekkor után, ahol Venom pólóban nyomtunk ragasztót a tenyerünkre, gyújtottuk meg és varázsoltunk a sötét pincékben, ez a Nekrofilth album az, ami csúnyán megdobogtatja a szívemet. 

Ez egy rövid bejegyzés lesz, sima tiszteletadás a Cephalic Carnage zenekarnak dedikálva. A banda a kilencvenes évek elején csapott a lecsóba és death / grind vonalon indult ez a legendás történet, de túl sok mindent nem akarok itt leírni, amit amúgy is mindenki tud, vagy elolvashat máshol. A lényeg, hogy ezek a csávók is úgy újultak meg időről időre, mint David Bowie és Madonna, csak azért nem annyira bársonyosba.

Emlékszem pár hete arra a komoly csatára, ami a kedvenc hazai metál platformunkon zajlott és úgy kétszázan mondták el egymásnak, hogy szerintük ki a hiteles sátánista, ki mekkora doomster, mi van kirakva az oldalára meg a bánatos faszom. Mindezt személyes ismeretségük és facebook szerű nézőpontjaik szerint, de magukat kurva nagy szakértőnek ábrázolva a témában. Aztán pár héttel később a Fistula és a Grime közös koncertjén voltunk nagyjából harmincan. Szakértők százai sehol. Na mindegy, nem is azért írom ezt le, mert csámcsognék még a csonton, csak ez a rövid sztori is jó magyarázat arra, hogy miért van szüksége az ember gyermekének olyan mizantróp támasztékokra, mint például a Fistula. Akik bizton tovább visznek ezen az úton…

Lehet, hogy mindenki látta már Spike Lee új filmjét, hiszen szeptember óta kint van, de hozzám csak a nagy év végi leülepedésben ért el, viszont mindenképpen szerettem volna írni róla. Én azonban nem olvastam el előtte semmit, mert megfigyeltem már, hogy a különböző interpretációk meghangolnak és megrágva kapok valamit, aminek az ízét még nem érezhetem. Szóval volt az előzetes és az a néhány mondatnyi rövid tartalom, amit ilyenkor közölni szokás. Én meg valamiért azt hittem, hogy ez egy filmvígjáték. Annyira groteszknek tűnt az alapsztori, hogy egy afroamerikai beépül a Ku Klux Klánba, amiből más elképzelést nem tudtam kiszűrni, csak borítékolható vinnyogást. Arról nem is beszélve, hogy megláttam a főhős kenyér kobakját és máris röhögnöm kellett.