Tavaly a pince elvesztése miatt az Urban Threat Fest is nyomott egy újratervezést és végül a veszprémi Szigonyban kötött ki a rendezvény. A keverés az élménynek azonban nem tett keresztbe, Mob 47, Sect Mark, Rákosi és még vagy két tucat banda, tolna a fasza kis bulikat. Most, azaz fél évvel később pedig kész vannak az újabb tervek, idén három naposra bővül és Pesten az Aurórában pörög majd ki a második év augusztusban.

Volt a nyolcvanas évek és nyilván az volt az aranykor. Ezt a tényt már semmi nem változtatja meg. Viszont itt vannak az új bandák, akik a legjobbak tanultak, előveszik, átélik, átégetik, övék lesz és úgy adják tovább. Mint ahogy a Power Trip is, akik az elmúlt években úgy hasznosították újra a thrash paneleket, hogy attól körbepördült a világ minden trógerlombja. Texas állam azonban tartogat még meglepetéseket, tolja ott még páran a turbóparaszt thrash metál, például olyanok is, mint a Judiciary.

A két éve megjelent előző lemezhez is készült pár videó, a Xiu Xiu zenei kísérleteihez a képalkotás nyilván szorosan kapcsolódik. A klipek pedig hasonlóképpen elrugaszkodottak és provokatívak, mint ahogy maga a zene is. Az új számban sem találni túl sok kapaszkodót, vagy bármi ismerőset, de az eklektikus képi világ és a robothang utasításai hatékonyan vonnak be érzelmileg, míg a szimbólumok megfejtése elég nehéz kérdésekre támaszkodik.

Én ebben a hardcore sztoriban azt hiszem valahol középen vagyok. Nem akadok már fent minden szaron, de azért azt is nevetségesnek tartom, ahogy magát a hardcore címkét olyan bandák, médiák, menedzsmentek nyúlják le, akiknek semmi közük semmihez. Viszont a melldöngetéssel is szkeptikus vagyok, mert ma már látom, hogy sok mindent elfújt a szél és sok minden felesleges. Ellenben az kurva jó, hogy amíg hígul, közben keményedik is, mert bandák tucatjai talán pont ezért is választják a legszikárabb, vagyis az ortodox utat, mert igyekszenek a történet értékét védeni. Üzenetben és zeneileg egyaránt. Ahogy a philadelphiai Fixation is, ezzel a betonkemény harmadik kislemezzel, leginkább a Breakdown útján járva. A nyolcvanas évek második felét követve, ököl fent és három x, felesleges körök nélkül. Amit ezúton is szeretnék nekik megköszönni. 

Ha nem olyan lenne ez a világ, ami már majdnem mindent elvett, amiben hinni lehet, még várhatnám a télapót. Pár hete decemberben is szépen ki kellett volna fényesítenem a lépőt, kipattintani az ablakba és talán megtörtént volna a csoda. Mondjuk, hogy elhozza nekem az új These Bastrads kislemezt, ami aznap már kint volt. A csukám viszont nem, szóval várnom kellett egy felugró posztig a facebook kék ég alatt és ezért csak most volt, hogy beakadt. Azért így is szép ajándék - úgy is már csak a közösségi médiában hiszek -  ki is pirosodott tőle az arcom. A Plutocracy és a No Less óta a West Bay vonal szívügy. A These Bastard meg áll Agents of Satan, Go Like This, Slobber és Conquest For Death tagokból. 

Ezidáig nem kísértem le ezt a hiányt ilyen pontosan, de most hogy olvastam belegondoltam és még tényleg sosem láttam Daughters videót. A tavaly megjelent elképesztő lemezhez is csak szöveges cuccok készültek, szóval több mint tíz évnyi fennállás után tényleg ez az első. Viszont ez nagyon szépen megcsinálta Jeremy Wabiszczewicz rendező a zenekarnak. Bár a dolog családban marad, hiszen ő egyben a zenekar egykori gitárosa is. Nekem meg nagyon tetszik, amikor valaki egy fotós szemével készít videót és azt természetesen feketében és fehérben. Színek nélkül ábrázolni igazából a legdurvább photoshop, hiszen a valóságban képtelenek vagyunk így látni, mégis milyen érdekes, hogy mennyivel átütőbb így megmutatni valamit. 

Nincs mindig új a nap alatt, de kicsit régebbről van, ami kimaradt. Októberben kezdtem csinálni a Macskát és akkor olyan a zenék tolongtak, amik azokban a hetekben jöttek ki és kaptak el. Aztán tegnap mikor megpörgettem a tárat, hogy lecseréljek a lejátszómon párat, szaladtam bele a Stimulant és a Water Torture közös lemezébe, ami tavaly májusban szabadult el valamikor. Nem is értem, hogy hogyan kavarodhatott ki a képből, mikor a legjobb noise / grind akasztás, amit mostanában hallottam. Mondjuk Stimulant két éve egy bemutatkozóanyag végett, Water Torture meg alapból, de mindkét banda megcsinált párszor korábban is. Egyébként meg mindkét név mögött ugyanaz a két fazon van, szóval meglepődni azon, hogy ugyanúgy nyúzzák az arcom, nem nagyon lehet. 

Nálam mindig úgy van, hogy elkezdek hallgatni valamit, az beszippant és akkor azon a vonalon letolok mindent, ami hasonló és ismertem, meg keresek hozzá még pár újdonságot, ami közeli rokon. Ez eltart egy hétig vagy kettő és aztán kell valami nagyon más. Így volt pár éve egy komoly psychobilly rácsúszás, akkor akadt be az öreg Reverend Beat-Man neve. A figura tök abszurd és elég jókat tol, jó helyeken, penge kanyarokkal fordul a szokásos sztenderdekből is kifele, szóval szerintem elég egyedi az egész. Aztán pár napja belefutottam egy posztba, ahol a Venom legismertebb számát nyomja a saját veretes stílusában. Rákerestem és kiderült, hogy van friss lemeze tavalyról. Nem ért meglepetésként, hogy az is pöpec kis cuccos. 

Minden országnak van fővárosa, mert az természetesen is kialakul, hogy hol összpontosulnak a dolgok. Az én fejemben létező térkép viszont zenei megközelítésű, így azon más helyszínek vannak feltüntetve fővárosként. Nekem New York, Eger, Portland és Tampere is azok, mert ezeken a helyeken alakultak ki olyan kisebb vagy nagyobb underground színterek, amik vastagon formálták az ízlésemet. Mint a német Bréma városa is, ahol régen is éltek már legendás muzsikusok és mint tudjuk, azok is nagy állatok voltak mind, de akikről most én beszélek, azok baszki még nagyobbak. Systral, Mörser, Acme és Carol, hogy más nem mondjak. Négy death / grind / hc banda hat olyan lemezzel, amik bármit lebontanak.  

Pár éve csináltam egy interjút huszonéves srácokkal, akik az új vonalas hardcore határain mozognak itthon zeneileg és ők mondták, hogy érzésben abszolút el vannak köteleződve a nyolcvanas évek hazai punkja mellett, de számukra az akkori felvételek hallgathatatlanok. Szóval el tudom képzelni, hogy a Neo Neos zenéje is úgy jön le sokaknak manapság, mint ami szanaszét trollkodja a műfajt analóg, meglehetősen zajos és amolyan lelkes gyerekzene hangzásvilágával. Bár igaz, hogy Connie Voltaire is használja a "fake band" titulust magukkal kapcsolatban, de azért ez a szétcseszett, komédiás punktornádó mégiscsak a Bad Brains és Dead Kennedys féle műsorokat idézi meg. A Neo Neos után pedig most itt az újabb Voltaire őrület, avagy a QQQL.