Pár éve csináltam egy interjút huszonéves srácokkal, akik az új vonalas hardcore határain mozognak itthon zeneileg és ők mondták, hogy érzésben abszolút el vannak köteleződve a nyolcvanas évek hazai punkja mellett, de számukra az akkori felvételek hallgathatatlanok. Szóval el tudom képzelni, hogy a Neo Neos zenéje is úgy jön le sokaknak manapság, mint ami szanaszét trollkodja a műfajt analóg, meglehetősen zajos és amolyan lelkes gyerekzene hangzásvilágával. Bár igaz, hogy Connie Voltaire is használja a "fake band" titulust magukkal kapcsolatban, de azért ez a szétcseszett, komédiás punktornádó mégiscsak a Bad Brains és Dead Kennedys féle műsorokat idézi meg. A Neo Neos után pedig most itt az újabb Voltaire őrület, avagy a QQQL. 

Ami szintén kellőképpen degenerált, kiforgatott, torz és tréfás, csak zeneileg inkább a Stooges érződik rajta és mondjuk a Half Japanese. Szóval vannak poszt-punk felhangok és The Crucifucks szerű totális abszurditás, ami a dolog hangulatát és üzenetértékét illeti. Pontosan olyan spontán játékstílussal, mint az ősidőkben. Ahol kurvára nem kellett tudni zenélni ahhoz, hogy felrobbantsd az emberkék agyát. Az olyanoknak, mint én, akik élőben felvett, szarrá nyúlott kazettákról ették a punkot meg külön csemege ez az egész, mert sok gondoskodást ezek a felvételek se kaptak. Szóval Connie Voltaire bandái úgy nyomják ezt, ahogy kell. Mert végül is, ha jobban belegondolok a punknak nincs is más dolga, minthogy dobja a fikát, nyomja a fricskát és izgasson, idegesítsen mindenkit, de nem kicsit. A Neo Neos ebben jó. A QQQL pedig szintén zenész. Előbbi 2016 óta dobálja és idén is jelent meg kazettán. Utóbbi most szilveszterkor debütált. Itt is, ott is bevillan egy-egy zseniális feldolgozás, de minden poént azért nem lőnék le...