Azért a Celtic Frost sokáig hatalmas iránymutató volt és ezzel együtt azon kevés metál zenekarok egyike is, ahol minden egyes lemeznél megtörtént a megújulás. Én leginkább ezért is tisztelem Tom G. Warrior munkásságát. Sosem lett hakni a Celtic Frost. Mikor nagyon ment a gothic dolog - amiben a Celtic Frost szintén pionírnak számított - ő inkább csinált valami mást. Majd jött a nagy visszatérés a Monotheist lemezzel, szerintem attól is úgy nagyjából mindenki leseggelt, a zenekar viszont a turnék után végleg feloszlott. Aztán jött a Triptykon és persze sok mindenben hasonló, mint a Celtic Frost, de ezt a doom / goth dolgot szintén egy újabb szintre emelve. Az eddig elkészült két lemez is valódi nagypálya a metálban, szóval ez a név sem lett lelakva. A fazon nem nagyon köt kompromisszumokat és nem vállal be középszerű dolgokat, monoton megélhetési turnékat. Ezért is gondolom, hogy vele nem lehetett giccses az a tavalyi koncert sem, ahol a Triptykon és Metropole Orkest együtt lépetek fel.

Ezt azoknak, akik tegnap szintén lemaradtak róla. Azt a kurva! Volt jó néhány élőben közvetített online koncert az elmúlt hetekben, de az Oranssi Pazuzu ezt a fajta élményt is a magasba emelte. Az év minden bizonnyal legérdekesebbnek tűnő metál lemeze után, összehoztak tegnap egy olyan live stream sztorit, amilyet eddig megint senki. ITT megírtam, hogy nálam miért viszi el ezt az évet a Mestrain kynsi, de ezt most sikerült a jelen körülmények között egy abszolút exkluzív lemezbemutatóval is kiegészíteni. A puszta képernyőn is hátborzongatóvá lenni. 

A kis magyar valóság és a nagyvilág odaát, egymástól elég messze van. A kulturális különbségek miatt mi és az amerikaik nem könnyen kerülünk ugyanarra a platformra, de a politika ezt is megoldotta. Az album címe nekem egyértelmű utalás, mert a legördögibb létezés mindig a besérült óriáscsecsemő, aki mindenféle érzelmi kontroll nélkül válik önmaga és mások vallásává, a valóságtól valahol kurva távol. Jelenleg az államokban és nálunk is hatalmon van egy-egy geci morbid szuperbohóc, ők pedig a hasonszőrűekkel karöltve mohón megzabálnának minden emberi jót, amit az értelem teremtett. Az Antichrist Demoncore szerintem újfent erre a jelenségre válaszol, mert hát mi a picsáról szólna a grindcore, ha nem arról, hogy a bibliára meg a botcsinálta ideológiákra esküdöző hatalom minden esetben rohadtul elátkozott dolog. 

Az első texasi láncfűrészes legvégén, mikor a rohadék kis túlélők elhajtanak a furgonnal és a napfelkeltében a kötényében olyan szomorú táncot lejt bőrpofa, nekem megszakadt érte a szívem. Mikor először hallottam ezt a faszit, meg olvasgattam a borítón a számok címeit, bevallom azt gondoltam, hogy a kedvenc filmünk végén ő is biztos ugyanezt érezte. Olyan áron ugyanis ne meneküljenek tinédzserek, hogy az a fiú a pincében meg egyedül és dologtalan marad. A The Art of Dying című lemezen Goretex kurva jól összehozta a gonosz dolgokat. Mint valami droglaborban, úgy fortyogott egy kádban a horror, a metál és a rap mítosza. 

Szerintem két hete sincs, hogy egy frissen kiadott koncert kapcsán ITT megint írtam pár sort a zenekarról, de most ismét van újabb apropó. Megérkezett ugyanis annak a feldolgozáslemeznek a bemutatkozódala, amit július közepén fog megjelentetni a zenekar. Lévén, hogy az általuk képviselt vonal leginkább a sludge, black és death műfajok mentén halad, elég komoly meglepetések is lesznek a Garbers Days Revisited című anyagon. Prince, Cro-Mags, Nine Inch Nails és Hüsker Dü, hogy mást ne mondjak, én egyből lehidaltam ettől a listától. Szóval már most kurvára várom, de egy Neil Young dal átdolgozása már itt van és Southern Man így ebben a formában is elég pazar nóta. Ez tényleg egy hatalmas banda!  

Úgy fest, hogy ez egy ilyen nap. Itt ülök és tolom nagyon durván ipariba. Szóval Pigface nosztalgia után Fudge Tunnel. Tudom, hogy mindannyiunknak a Nailbomb a nagy kedvence, de azt azért illik tudni, hogy az a banda úgy született, hogy Max Cavalera akart valami iparit, Alex Newport meg képben volt. A Fudge Tunnel ugyanis már 1988 körül megalakult és ott volt az Earache Records első olyan bandái között, akik az industrial / EBM zenék hatásaival kalapálták szét a metált. A Hate Songs in E Mirror lemez legalább annyira definiálta a műfajt, mint a Scratch Acid, Godflesh és a Ministry hasonlóan legendás anyagai. 

Benne vagyok most ebben a tízlemezes kihívásban és elég sok agyaltam, mert egy ilyen rövid lista esetében nagyon komoly döntéseket kell meghozni. Életem leginkább meghatározó albumait még talán harmincba se tudnám könnyen belesűríteni. Aztán egyszer csak bevillant a  Pigface neve, illetve egyből utána a Fook és a Notes From Thee Underground lemezek. Tökéletes! Ezekkel közül valamelyikkel ugyanis simán tudok csalni, hiszen egyetlen poszttal letudhatok olyan kedvenceket, mint a Killing Joke, a Ministry, The Jesus Lizard, Revolting Cocks, Nine Inch Nails és Skinny Puppy. 

Én minden reggel szembe nézek ezzel, ugyanis a budiajtómon ott figyel az a poszter, ami a Psalm 9 harmincéves jubileuma alkalmából lefutott turné budapesti koncertjét hirdeti. A Wall of Sleep és a Stereochrist voltak aznap este a legendás Trouble vendégei és az évfordulóhoz illő bravúrokkal abszolút pazar volt az a buli. Pedig Eric Wagner helyett akkor már hatodik éve Kyle Thomas énekelt, aki a banda harmadik frontembere, az utolsó albumot már vele vették fel. A Psalm 9 viszont a legelső és a legnagyobb, ami 1984 februárjában jelent meg és elég sok embert ez a lemez tanított meghajolni a metál előtt.

Hogy előkerült ez a banda, annak kurvára tudok örülni. Viszont, hogy mit kell beszedni ahhoz, hogy valaki ilyen zenét toljon, azt nagyon nem vágom. Csak azt sejtem, hogy sokat, ebből kifolyólag pedig a GASP a többségnek mindig is sok volt. Elszállt powerviolence, degenerált sludge, kísérleti grindcore. Kilencvenhatban jelent meg a legendás Sore For Days demo, aztán jött a Slap-A-Ham Records és a náluk megjelent sokáig egyetlen stúdiólemez. A Drome Triler Of Puzzle Zoo People nagyjából a Plutocracy, a Noothgrush és a Man Is The Bastard keresztezése volt, de valami nagyon durván agyleolvasztó, soknapos pszichedelikus rémálomban elmerülve. Egyfolytában visszhangzó robbanások és sistergő kisülések a fejben. Az edzettebbeknek is kegyetlen. 

Ha mindent üresnek látsz, amúgy is rühelled a metált és már kurvára unod a punkot, akkor itt van neked még egy kis Sleaford Mods. Egyéniséggel tele és nagyon üde zene, egyetlen felnyitott laptoppal. Párszor már népszerűsítettem itt a fiúkat, mert ezek ketten valami olyat nyomnak, ami nincsen máshol. Punk, rap és electro, meg piszok sok humor és random életkép a melós angol külvárosokból. Vagyis, ha csak a felét érted, már akkor is jó. A Jason Williamson és Andrew Fearn alkotta duó tavaly is kijött egy Eton Alive című kurva jó albummal, de máris itt a következő beharangozó videója. A Second ugyanis már az All That Glue című anyagon szerepel, ami csupán néhány nap és kint is lesz.