Azt hiszem múlt héten csütörtökön láttam meg és már majdnem elvesztettem a fejem, de végül kivártam, hogy eljöjjön az ideje. Most minden nap futni megyek és az erdei ösvényeken hallgatok meg esténként egy új lemezt. Elhagytam a romos pihenőhelyet, ott ahol a kiirtott akácos helyén most ismét sűrűn akácok nőnek és elindítottam a Mestarin kynsi című ötödik Ornassi Pazuzu albumot. Dörömbölt a szívem, a lassú és hipnotikus felvezetés elkezdte kiüríteni a fejem, aztán az állathangokon szóló sámán is megérkezett, de mikor úgy három percnél azokkal a régi számítógéphangokkal kezdtek el játszani, én ott azonnal megkaptam a jelet, hogy ez egy minden eddiginél jobb Oranssi lemez. Madarak árnyéka suhant át az elém terülő árnyékomon át és ez még csak az első, vagyis a Ilmestys című szám. Az elektronika az, ami egy ősembert megbabonáz. 

Pár hete a finnek különben le is nyilatkozták, hogy a tavaly elkészült Waste of Space Orchestra lemez, avagy a Dark Buddha Rising tagjaival összehozott közös projekt sok mindent megváltoztatott, nagy hatással van rájuk pár ott kipróbált dolog. Azt pedig az Uusi teknokratia című első publikus számban is hallani lehetett, hogy jócskán megnőtt az elektronika szerepe. Futurisztikus és ugyanakkor archaikus tételek, lenyűgöző, ahogy áthullámzanak az ösztönös végletek és közben az utolsó másodpercig ki van gondolva minden. 

A Valonielu és a Värähtelijä albumok után is nyugodtan nevezhettük már őket misztikusoknak, de ezúttal a belső és külső világok találkozásában szerintem sokkal messzebbre mentek. A határokat pedig zenei értelemben is olyan radikálisan kitolták, hogy én megkockáztatnám, hogy ez már nem is metál. A Tyhjyyden sakramentti első fele is inkább ambient, amiben a dzsesszzenére jellemző, harmóniakereső ütem növekszik, míg egy ijesztően hatalmas katarzisban fel nem ágaskodik. Időnként valóban elszabadul a pokol, de itt is az a legérdekesebb, ahogy a gitár szól, mert nem szabadulnak el a hetvenes évektől, viszont a legendás témák olyan hangzásba olvadnak, ami elképesztően dermesztő. 

Az Uusi teknokratia és a Oikeamielisten sali is inkább már folyamatzene, amik kapcsán nekem hasonlóságképpen olyan hazai bandák nevei ugrottak be, mint Másfél, VHK és Úzgin Űver. Ez a lüktetés, ahogy már szinte a népzene is felüthetné a fejét és a kozmikus üzenet, nekem mind ezeket hozta be. Nyilván lefordítva mindez az Oranssi Pazuzu sajátos zenei nyelvére, továbbra is ezzel a beteg varjú, kántáló, acsargó énekkel és a legmélyebb emberi félelmekkel. 

Az ágak két hét alatt az arcomig nőttek, alig tudom a kiszáradt patakmederben kikerülni őket, miközben már a Kuulen ääniä maan alta pörög és ez a szám is olyan, amit nem tudtam hova rakni, de az egyből megvolt, hogy befogok tőle borulni. Életveszélyes ütem, metál lemezen ilyen dobok soha a kurva életben nincsenek és ezt fejelik meg azok az effektek, amik mintegy elfelejtett bunkerben, pont úgy tesznek tönkre, mint a legcudarabb techno zene. Ez pedig csak az összesen hét perc első fele, mert amit a végén művelnek, az megint teljesen más. Teátrális szintetizátor Kánaán. Lezárásul pedig valóban egy totál progresszív black metál orkán tapos végig az utolsó instrumentális perceken át. Nem az év, hanem az évtized albumán. Ez a kozmikus perspektíva ugyanis újfent ismét megelőzte a korát és a finnek léptek ezzel az albummal egy akkorát, amit nehéz lesz korátok közé szorítva befogni. Az értelem, mint száraz ágak a láb alatt, keményen elkezd recsegni, ezt az anyagot valóban csak spirituális csatornákon át érdemes megközelíteni. Bár a történet a sötét jelenben játszódik, ahol az ősember épp a lelketlen technokrácia kútjából próbál kimászni.