Az első texasi láncfűrészes legvégén, mikor a rohadék kis túlélők elhajtanak a furgonnal és a napfelkeltében a kötényében olyan szomorú táncot lejt bőrpofa, nekem megszakadt érte a szívem. Mikor először hallottam ezt a faszit, meg olvasgattam a borítón a számok címeit, bevallom azt gondoltam, hogy a kedvenc filmünk végén ő is biztos ugyanezt érezte. Olyan áron ugyanis ne meneküljenek tinédzserek, hogy az a fiú a pincében meg egyedül és dologtalan marad. A The Art of Dying című lemezen Goretex kurva jól összehozta a gonosz dolgokat. Mint valami droglaborban, úgy fortyogott egy kádban a horror, a metál és a rap mítosza. 

A legendás sztori úgy alakult, hogy összesen egyetlen Non Phixion nagylemez lett, de a rapzene történetében egészen biztos, hogy a The Future is Now az egyik legjobb. 2002 után viszont minden Gleenwood Projects előadó külön útnak indult és jöttek a szólólemezek. Megcsinálta Ill Bill, megcsinálta Sabac Red, de Goretex egy sokkal súlyosabb irányt vett. Ennek a stílusnak biztos, hogy Necro volt, aki a Gory Days lemezen megágyazott. Ő egyébként a The Art of Dying számaiba is sokat pakolt, de nekem Goretex mindig jobban adta. Szerintem, ha valamit csinálsz, azt csináld kurva komolyan. Necro nekem olyan, mint egy öntömjénező, csúf óriáscsecsemő. Goretex viszont ilyesmire nem pazarolja az időt, csak megy egyre beljebb a labirintusban és várja, hogy a hallucinogének hatására a kecskefejű démonok is megfolyjanak. 

A fazon hét évvel ezelőtt Gore Elohim néven csinálta meg az Electric Lucifer című második albumot, ami a fentebb említettel ellentétben már a saját kiadójánál jelent meg. A Supercoven Records név önmagában is sokat elárul szerintem Goretex munkásságáról, hiszen a kiadót is egy Electric Wizard kislemezről nevezte el. Az egészet pedig úgy is képzelem, hogy a csávó ül otthon ötezer lemezen, melyeknek a java része úgy ötven éve az LSD hatására íródott, aztán van mellette még egy raklap okkult irodalom és régi képregény, meg horrorfilmek tömkelege és klasszikus metál lemezek. Ezek ugyanis a Coffin Syrup esszenciái. Emberünknek újfent sikerült az elvetemült doom cuccok nyomasztó hangulatát a rapzenébe átültetni. Mindezt pedig pompás és lidérces hangminták keverékéből összehozni. Dan Lilker, Church of Misery és Baby Ozzy, de közben a lemez végig ki tud tartani a klasszikus hip-hop mellett is. Pont ettől van szerintem hatalmas hangulata. Plusz az is nagyon tetszik, hogy a punklemezekhez hasonlóan szinte minden ötletből csak egy percet kapunk. Így ettől tök változatos és dinamikus. A régi brigádból körülötte szerintem mindenki elkurvult, de itt még van az íz, ami miatt ezeket az arcokat megszerettem. Nálam ezzel a lemezzel most Lord Goat jött ki győztesen. Azt meg csak halkan megsúgom, hogy megint van magyar minta a lemezen. Szóval Simon barátomat - Skanna Beat - meg kell kérdezzem, hogy megint ő mutatott-e magyar táncdal énekeseket a mesternek, mert az Electric Lucifer idejében hoztak már össze egy közös tételt.