Tudom közhely, de én még ott nőttem fel, ahol egyfolytában szürke falakba ütköztünk. A suliban Lenin képek velünk szemközt a tábla fölött, nekünk meg dettó ugyanolyan ruhánk van. Otthonom körül csupán három másik típusú panel van, de még nincs színestévé a lakásban, ehhez összesen két állami csatorna, bár hétfőn amúgy sincsen adás. Minden szempontból éheztünk, mert kilencven előtt egy kisvárosra maximum három olyan ember jutott, akinek voltak jó lemezei. Nekem a rendszerváltás részben vizuális forradalom volt, mert mikor a zenecsatornák megjelentek és éjszakánként nézni lehetett underground videoklipeket, az valóban változtatott az életemen. Nézni és rögzíteni az új zenéket rituálét jelentett, ezeken keresztül nyíltak ki azok a bizonyos kapuk. Érzésekhez sokszor még ma is olyan képeket társít a képzeletem, amiket még akkor láttam videókban. Szóval érdekes, hogy ma meg már ebben élünk, vizuális túláradással van tele a zsebünk, vihetjük klipeket mindenhova, mégsem születnek ilyen típusú évértékelők, pedig a kisebb és nagyobb zenei oldalak is készítenek mindenféle listákat. Mindenesetre én egyet most összedobtam és kimondottan jól esett ezen a vizuális hullámvasúton ülve nézni végig a tavalyi évet. Mindig hálás vagyok azoknak, akik a kreativitásukkal életben tartják ezt a fontos műfajt.  

Ez a lemez is júliusban jelent meg, de még tartoztam magamnak és a macskának azzal, hogy írjak róla, ha már olyan komolyan rácsúsztam, mint két éve nyáron a téli fagyira. Én a szaxofon szerelmese, akit a lehető legjobb forrás, vagyis az Opium Hum blog bevezetett a jazzfúziós rockzenék kiszínesedett világába. A legjobb nevű oldalon kavarodtam bele ugyanis az olyan előadókba, mint Passport, Demon Fuzz, Kraan és Cos. Bármibe fogadnék, hogy a Plastic Crimewave Syndicate tagjai is ezeken a lemezeken nőttek fel, mert a teljes munkásságukra a legjellemzőbb, hogy a hetvenes években van elmerülve. Bár annál sokkal nyersebb, mint ahogy akkoriban a bandák szóltak, persze nem szólva a proto-punk és a surf rock zenékről, amiknek hatása szintén ömlik ebből a három csókából. 

Egy ilyen logó mindig sokatmondó, gondoltam megosztok ma valami igazán vészjóslót, ehhez pedig a Worm szolgáltatott is apropót. A flamingórózsaszín dél-floridai pálmafasorok között egy új faj inváziója ütötte fel a fejét, a csatornákban csordogáló aligátorszaros iszaptengerből. Hagyományos egyszemélyes black metál projektnek indult Fantomslaughter súlyos elszállása, amiből két hiteltérdemlő anyag is született, melyeknek Nights in Hell illetve Evocation of the Black Marsh lett a címe és utóbbinál a történet zeneileg is terebélyesedni kezdett.

Kicsit fellengzősnek tűnik, hogy ezek a NYHC veteránok az új felállásuknak egy ilyet nevet adnak, de ha lúd, hát legyen kövér, nálunk is ismert ez a rendező elv. Vannak fazonok, akiktől nem lehet elvitatni, hogy épp ott lógtak, ahol a nagy dolgok születtek, szóval érthető a büszkeség és végül is teljesen rendben is van. Larry Nieroda (Murphy's Law), Dan Natasi (Mucky Pup, Dog Eat Dog), John Milnes (Mucky Pup) és Jay Kaflin (Subzero, Son of Sam) atom New York-i arcok és most ezt a bandát is összehozták. Régen szanaszét rajongtuk az ilyen hangzást és ezeket a húrokat a Kings Never Die néhány pillanatra még akkor is megpengeti, ha ma már hallom, hogy ez maximum csak egy erős közepes szám. Viszont értem, hogy szükség van az érzésre, szóval abszolút adom, ahogy Dylan Gadino (Robots And Monsters) énekessel nyomják. 

Ha belegondolok, most egyáltalán nem lepődtem meg, talán valahol természetes is, hogy új név alatt is szülessen valami közös. A kortárs extrém nagy letéteményesei, azaz a Full of Hell és The Body már összehoztak két kollaborációs albumot, Kristin Hayter pedig mindkét banda anyagain közreműködött, de ez most egy harmadik projekt, aminek a neve Sightless Pit. Az első publikus szám alapján pedig úgy tűnik, hogy marad a tört, ipari vonal, az elektronikus zene legkülönbözőbb hatásaival és a Lingua Ignota énekesnőjének különleges, de leginkább komolyzenén felnőtt hangjával. Ez pedig elképesztően érdekes. Februárban érkezik majd a Grave of a Dog című lemez, amin összesen nyolc tétel kapott helyett. Amiben Dylan Walker is átkozódik, jajveszékel, vagy mi a faszt csinál. A csávónak egyre szörnyűbb a hangja. Az alapot pedig Lee Buford is pakolja. Valahogy így. Káoszbrigád avantgárd on.

Városok csak azért léteznek, mert a gyáraknak kellenek az emberek. Minden irányba utakat építettek, de ezek az utak valójában nem vezetnek sehová. Olyan helyen kell élni, ahol nincsenek fák, csak mindenhol hegyek, amik körülbástyázzák a rideg betonrengeteget. Fémiparba feszült, olvadt, hűvös lelkek, több hónapos sötétségben eltemetve valahol. Egy poszt-apokaliptikus város nem csupán a jövő víziója, mert Szibériában ezek a helyek már évtizedek óta léteznek. A nagyipar nem ismer kegyelmet, füst és vörös por mindenütt. A Primitive Knot is ilyen világhoz írt filmzenét. Mi pedig majd lehet, hogy látjuk még a cégek és a gépek felemelkedését, ahogy megégett koponyák roppannak a lánctalpak alatt, amit már robotok irányítanak. A betegség progresszív, vagyis mindig előrehaladó. Az eredmény totális. 

Tudom, hogy a napokban már több teljes koncertet is megosztottam, de ma megint beleszaladtam egy videóba, aminek abszolút itt a helye. A bandának The Jesus Lizard a neve és részben ők alkották azt az amerikai noise rock színteret, ami felrobbantotta a kilencvenes éveket. Az első négy album biztosan, bár összesen hat van és szerintem végig hibátlanok, azok a pengeéles kísérletek. Aztán mikor ezekkel meglettek, szépen feloszlottak és azóta csak időszakosan létezik a zenekar. 2017 óta azonban megint adnak koncerteket, évi néhány exkluzív őrület, ahogy párnappal ezelőtt is befutottak egy ilyen kört.

Kibaszottul unalmasnak tartom azokat a rappereket, akik a nyakamba akarják varrni a nyakatekert szavakba szedett bölcsességeiket és még csak nincsenek is rendesen megfésülködve. Halál tré, hogy ezek azt gondolják, kurvára tudják, hogy pörög a világ, de egy papucsot nem tudnak rendesen lerúgni a picsába, hogy az tényleg szexi legyen. Nem attól leszel az élet császára, hogy a gettóból átmész okostojásba, még a vállad sincs rendesen leolajozva. Tengerpart tesó, meg cuki kutyás fotó és gyúrás, de frankón rózsaszínbe, nekem inkább ez a rap baszki. Mintha Alien lépett volna ki a való életbe a Spring Breakers című filmből, miután zongorán elnyomta a kis pisztolyoknak azt a Britney Spears számot a naplementében, RiFF RAFF testvérem is kajak úgy adja. Még én vagyok rá büszke, hogy vannak ilyen amerikaiak. 

Tegnap raktam ki ide a listát, hogy mely nagylemezek voltak a tizenkilences kedvencek, de ezzel még egyáltalán nem teljes a történet. Ugyanis nagyon sok favorit kislemezzel jelentkezett, főleg az újonnan megismert hardcore / punk zenekarok. Még egy listát egészen biztos, hogy nem csinálok, de ha lenne ilyen tervem, a Rule Them All egyértelmű, hogy a tetején végezne. 

Megint egy év és annak favorit lemezei, tízből idén is esélytelen volt kijönni, mert annyi itt a penge anyag. Decemberben még semmilyen inditatást nem éreztem, de azt hiszem jól tettem, hogy nem kapkodtam, mert ezek közül páran csak az utolsó hetekben kapták el a nyakam, de akkor viszont egyből elkapták. Ahogy megyek előre egyre eklektikusabbak ezek az év végi listák és megcsinálni mindig jó visszacsatolás, mert valahogy tükröződik belőlük, hogy az adott időben mennyire voltam nyitott. Azt hiszem idén is elég jó voltam magamhoz, lejjebb talán majd látszani is fog, hogy mindig érdemes még tovább keresni, mert elképesztő számú geci jó cuccos van szanaszét. Akik követitek ezt a blogot, sok minden nem fog itt meglepni, de ha ez a lista csak egyet is hozzátud a tiétekhez adni, máris nagy okosság volt összehozni. Azt meg gondolom mondanom sem kell, hogy még mennyi minden lemaradt, ami tizenkilencben is szétvitt.