Tudom közhely, de én még ott nőttem fel, ahol egyfolytában szürke falakba ütköztünk. A suliban Lenin képek velünk szemközt a tábla fölött, nekünk meg dettó ugyanolyan ruhánk van. Otthonom körül csupán három másik típusú panel van, de még nincs színestévé a lakásban, ehhez összesen két állami csatorna, bár hétfőn amúgy sincsen adás. Minden szempontból éheztünk, mert kilencven előtt egy kisvárosra maximum három olyan ember jutott, akinek voltak jó lemezei. Nekem a rendszerváltás részben vizuális forradalom volt, mert mikor a zenecsatornák megjelentek és éjszakánként nézni lehetett underground videoklipeket, az valóban változtatott az életemen. Nézni és rögzíteni az új zenéket rituálét jelentett, ezeken keresztül nyíltak ki azok a bizonyos kapuk. Érzésekhez sokszor még ma is olyan képeket társít a képzeletem, amiket még akkor láttam videókban. Szóval érdekes, hogy ma meg már ebben élünk, vizuális túláradással van tele a zsebünk, vihetjük klipeket mindenhova, mégsem születnek ilyen típusú évértékelők, pedig a kisebb és nagyobb zenei oldalak is készítenek mindenféle listákat. Mindenesetre én egyet most összedobtam és kimondottan jól esett ezen a vizuális hullámvasúton ülve nézni végig a tavalyi évet. Mindig hálás vagyok azoknak, akik a kreativitásukkal életben tartják ezt a fontos műfajt.  

A bemutatkozókörben egy év alatt csináltak meg három albumot és hozzá minden egyes számhoz videót, amik ráadásul spontán kurva jók is. Ezt a kreativitást vitték tovább a Ginger című lemeznél is, ami egyébként az ez évi termés a Brockhampton háza táján. Saját ötletekből mennek a párhuzamos agymenések, olyasmi ötletekből, amit bármilyen brigád kitalálhatna a non-stop előtt. Őket tartom az egyik legjobb új sulis rap bandának. 

Minden koppanással egyre súlyosabb a probléma, ilyen számokat ír mostanában az IDLES forradalmi gárda. A zene is kurva jól össze van rakva, súlyos összhangban a hozzákészült videóval. Tudom, hogy rohadtul elfogult vagyok, de kétszáznegyven másik bandánál is sokkal jobb dolog, hogy van ez a zenekar. Sokkal több költőt a föld alól, agyadat is gyújtsa fel Joe Talbot! 

Mára már szinte minden monumentális zenekar felhagyott koncerten a vetítésekkel, pedig sokat hozzátudott adni a zenéhez. Nekem ez a Schammasch videó is olyan, amit a színpad mögött tudnék a leginkább elképzelni. A Hearts Of No Light egyébként érdekes átalakulás, elképesztően progresszív lemez, illenek a hangulatához az itt is egymásba folyó szoborszerű képek, hogy milyen lesz majd nélkülünk a vége. 

Feketében és fehérben, valójában a képek legdurvább manipulálása, hiszen a szemünkkel így soha sem látunk. Jim Jarrmush rendező és a holland zeneszerző negyedszer dolgozott együtt, ebből született most az An Attempt to Draw Aside the Veil lemez. Ennek egyik tételéhez fényképeztek hangulatfestő képeket, hipnotikus profizmussal. 

Meg kellett, hogy olvadjon. Meg kellett, hogy perzseljen. Ezt a videót húsz évvel ezelőtt kellett volna megnéznem, amikor velem lélegzett a sátram a Szigeten, pont úgy duzzadt és pont úgy horpadt, ahogy vettem a levegőt, kristálycsillár fák fölött, ahol tátongó száj volt az univerzum. Az Oranssi Pazuzu és a Dark Buddha Rising közös elszállása, egy tündöklően fojtogató videóban, ahol végre megint jóllakhattam színekből. 

Nagyon tetszik és ezért is favorit, mert nem engedtek a szokásos hardcore / punk kliséknek, inkább írt valaki egy történetet. Berlin kétségtelenül Európa legszürreálisabb városa, szóval jogos, hogy ezt a valóságtól jócskán elrugaszkodott sztorit a Fury is oda képzelte el. 

Még mindig a hatása alatt vagyok, ahogy élőben is borítják ezt a világot, amit maguk köré festettek. Eddig is tetszettek a Drab Majesty lemezek, de miután a múltkor a Dürerben megnéztük őket, még inkább átjönnek a videóik is. Romantikus, hogy a zenén túl úgy nyúlnak a képekhez is, mint ahogy az ólomkristályt leheli két hús-vér android a reneszánsz jövőből. Az év lemezei között természetesen a Modern Mirror is. 

A Volt Egyszer Egy Amerika című filmben körülbelül öt percig csörög egy telefon, de én néha még ma is hallom, mert annyira durván lejött. Néha akkor történik minden, amikor látszólag nem történik semmi. Elég egyetlen ötletet jól megcsinálni és kapcsolatot teremt az érzésekkel. Pedig bele se szól senki. 

Egy fekete és egy fehér. Ráadásul ledér őszinteséggel, mert buzik is a kis fegyvermániás kurvák, vagy százszor biztos megnéztem mit művelnek. Az idén új lemezes Boy Harsher és a klip közreműködő rendezője gyönyörű tisztasággal meséli el ezt a furcsa történetet, ahol a színészek természetessége, ami a leginkább megfogott, ebben a szomorú és minimalista táncdalban. Nekem ez az év csupa darkwave volt és ez a videó a csúcspont.

Két éve mikor kint voltunk Marokkóban a helyi busz ablakából láttam, ahogy negyven fokban a tűző napon, egy totális terminátor fazon sorozza a lepukkant kapufát. Ezt az őserőt szabadította a nagyvárosra a Uniform és The Body kollaboráció videoklipje, tök jó ahogy az egész erre a súlyos formára van kihegyezve. Ipari bandák reagálnak hip-hop trendekre. Elég egyedi ez a második lemez is. 

Legalább olyan szépen van fényképezve, mint Chelsea Wolfe American Darkness című videója. Ez azonban másfajta melankólia, lassú agónia is egyben és ezzel harmóniában vonaglik a képeken látható test. Nagyon ügyes, ahogy a táncos kibontotta ezt az ötletet. A Leechfeast eddigi legerősebb anyaga született egy időben ezzel a videóval. Ki ne hagyd a Village Creep kislemezt. 

Gyerekkor a gyárak árnyékában, vibráló fények a sötétben. Detroitban is nagyon érzik ezt a mérget, a Ritual Howls is teljesen elborult. Vegytiszta poszt-punk látomás formákból és tompa színekből, madarak repülnek az ágak fölött, az életüket ők is csak egy téli erdőn át látják és sehol máshol. Rendered Armor az új album címe. 

Pontosan tavaly januárban láttam őket élőben az egykori kelet-berlini, állami rádióállomás hangversenytermében. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy filmben, ülve a földön a hatalmas poszt-kommunista oszlopok között, ahol szál a füst és sír ez a szaxofon. Ez a videó pedig csak visszaadja, amit akkor is éreztem, de most már bármit csinálhatnak, én mindig velük leszek, ebben a videóban is benne vagyok. A Bohren Der Club of Gore a legnagyobb dolgok egyike, bármilyen formában. 

Kurva sok érzést vált ki, még úgy is hogy hatásvadász. Benne van az a jóféle progresszív gondolkodás, ami létre tudta hozni azt a zenei világot, amit ez a trió az évek alatt megalkotott. Valahol a Shabazz Palaces és a Death Grips között félúton, vizuálisan is abszolút provokatív a dolog, ahogy több helyen is megtörik. Szóval jól tud megcsavarni egy clipping. és én szeretem a trükköket. 

Mikor kívülről nézi magát és Szikora Robi így beáll magától, nekem tök ilyen itt a Tyler the Creator. Súlyos a srác ez nem kétséges, simán csak magát szórakoztatja  és van vagy százmillió rajongója. Pedig szemtelenebb és kritikusabb, mint bármilyen mainstream előadó, szerintem neki sokszor azok is csápolnak, akiknek a fricskái szólnak. Pont ezért a legnagyobb állat, ezen szétvisítottam az agyamat. 

Ha pedig a lemezlistámnál is megtoldottam plusz egyel, itt is legyen egy csel, csak annál kicsit durvább. A Pharmakon első anyagát a CVLT Nation az idei legjobb avantgárd lemezek között tarja számon, elég súlyos harsh noise cucc lett. A projektet megálmodó Margaret Chardier pedig a megjelenés mellé készített vizuális élményt is, ami botrányosan felkavaró. Talán a legdirektebb mondanivaló, tizenöt sokatmondó alkotás után.