Írhatnám, hogy semmi extra, de akkor egy szuper banda nemrég kirakott cucca kurva rosszul lenne becsomagolva. A két hete megosztott Windhand anyagokon többnyire olyan számok szerepelnek, amiknek a lemezverziói már mind ismertek, szóval ezek demo és az alternatív felvételek. Imádom ezt a virginiai zenekart és Dorthia különleges hangját, jó kis bepillantás ez újfent, hogy milyen utat is jártak be 2009 óta, amióta létezik ez a doom csoda. Éjfél a jó és a rossz kertjében, az elátkozott délen a Practice Space című legelső anyaggal és az olyan korai szerzemények nyersebb verzióival, mint az Amaranth és a Boleskin. Szétárad tőlük a szombat, lila és piros égőket minden foglalatba. 

Láttam tavaly kiposztolva sok helyen azt a két videót, de valahogy ezzel a névvel nem tudtam őket komolyan venni. Mackónadrágban nyomja ez az elvetemült faszi, ami elsőre talán kicsit erőltetettnek tűnik, de tegnap levágtam, hogy kurvára nem az. A videómegosztó ugyanis megint feldobta és konkrétan tövig belém rakta ezt a lejjebb található, frissen feltöltött svájci koncertet. Totál laza és halál paraszt emberkék, akik a legkomolyabb zenéket úgy összetekerték, hogy az egyszerre van félvállról, szórakoztató rock and roll, meg egy csomó minden más is, különben egész okos is, de semmi nincsen benne direktbe és rohadtul nincs túllihegve.

Lassan hervadni el, mint egy virág, amelyen titkos féreg foga rág. Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, mely elhagyott, üres szobában áll. Azért valljuk be, Petőfinek már száznyolcvan évvel ezelőtt is volt pár olyasmi víziója, mintha látta volna a jövőt az extrém zenében. Nagyanyám meg mindig valami olyasmit mondott, hogy negyvennégy óta nem fog az átok, pedig ezek az ausztrálok odalent a déli féltekén nem látnak mást csak rontást és pokoli mély veremből üvöltenek a sötétségbe kifelé. A Glorify pedig már harmadik Diploid nagylemez, ahol rohamoznak azok az ötvözetek, melyek mentális betegségeket, kitekeredett jövőképeket, grindcore, black metal, doom és noise elemeket adnak össze, hogy te is összefosd magad. 

A régi fényképeket manapság már tényleg nehéz komolyan venni, de az európai metál bandák valahogy komolyabban vették, amikor megcsinálták ezt a világot legelején. Ezért nem lesz soha nevetséges, hogy Tom G Warrior ma is sminkben lép fel, mert ehhez a fazonhoz ez ma is ugyanúgy hozzátartozik. A Hellhammer és a Celtic Frost kultusz sosem lett az a lufi, amit a tagok szerettek volna mindig kicsit nagyobbra fújni és úgy árulni, mint valami vattacukrot a vidámparkban. Pedig abszolút az amerikai sztárbandák előtt jártak, mert előbb voltak black, thrash és death zenekar, mint bármely másik pionír. Ahogy abba is előbb hagyták, mintsem hogy középszerű rutinná sorvasszák és könnyű pénzre váltsák a sztorijukat. 

Az év végén Lemmy, az év elején David Bowie. Két kivételes dalszerző és egyéniség, akikről ezekben a napokban sokan megemlékezünk. A zenetörténelemben azonban van még pár tag, köztünk például Townes Van Zandt, aki szintén átesett a rock and roll betegség minden fázisán és ezzel együtt is tökéletes életművet hagyott ránk. A fent említett ikonokkal ellentétben Van Zandt viszont sosem lett rocksztár, maradt mindig az a magányos, lelakott fazon, aki country zenét tol egy lakókocsiból. A dalait talán én sem ismerem meg soha, ha Scott Kelly, Mike Scheidt és Nate Hall az interjúkban nem állítja róla, hogy a világ egyik legnagyobb alkotója. A korai személyiségzavarok és pszichiátriai kezelések után jött az alkohol és a drogok, az ezekkel való küzdelem kísérte végig az egész életét, ami 1997 január elsején ért véget.

Nem vagyok nagy Böiler rajongó, mert nem. Azt viszont tök értem, hogy ki és miért igen. Ezeknek baszki mindenki a haverja és ebből kifolyólag hatalmas családias duhajkodásokba fordul az össze kibaszott koncertjük, de tényleg. A Budapest című kislemez meg tavaly jelent meg, de ahhoz kapcsolva idén is kijött még négy bónusz nóta, amiből három ezúttal angol dalszöveggel. Két penge klipben, amit Horváth Viktor rendezett, Riger Jani és a sleppje már korábban is szerepelt, de azokban a Pannónia Allstars Ska Orchestra húzta a talpalávalót, most viszont a Böiler egyik száma is kapott egy hasonló hangulatú videót. A dal címe Penta, ami ez esetben sem a görög eredetű számmisztikára utal, inkább csak mint jelenség üti ki a mércét ebben a kurva jó kis punkvideóban. Azon vitatkoznék - elhúzódó belső vívódásom ez - hogy a Szardal igazából sláger, vagy tényleg csak egy szar, de mint klip, nekem ez megint az év hazai legjobbja... 

Minden idők három legjobb videoklipje és mögötte az elektronikus zene egy forradalmi alakja, aki ma is mániákusba csapatja, elképesztő mennyiségű felvétellel a lemezein. Aphex Twin a kísérletezések embere, aki nagyjából fél percenként vált ütemet és a tavaly megjelent friss cucca is abszolút a kuriózum vonalon mozog. A videó, amit meg tegnap felrakott, egy élő felvétel a kultikus manchesteri helyről. Több előadóval egyetemben szeptemberben játszott a kiürített vasútállomáson egy másfél órás szettet, ami teljes egészében ki is került ezen az osztott kamerás felvételen. Elég hangulatos munka, plusz vegytiszta Aphex Twin esszencia. Végig nagyon komoly a műsor, aminek a The Warehouse Project klubbuli sorozat adott teret...

Ártatlanságunk leokádva. Vörös csillagokon felhizlalt letargikus transzparens. Pénzjézusok, banknegyedtemplomok. A krumpliszavazók és zombi migráció.  A sötét lyukból előkúszó ellenség egész pontosan a szembe szomszéd. Húsevő munkásőrök, ragadozó házmesterek. Plakátfejű főbeteg. Hidegen remegő kocsonyatestekből körgyűrű az elsoványodott ostrom ellen. Olasz bőr és svájci óra, diktátorok és direktorok. Halhatatlanságig szürkült szürke színek és szemek, elmagányosodott monológok csúf öregeknek. Múmiák talpig kitüntetésben. Patkányok térdig a szarban. Menekülő emberek. A szavak, mint két párhuzamos egyenes, tehervonatként robognak elkopott sínpárokon. Végül is nagyon unom, hogy minden csupa szakadás. 

Már olyan régóta nyomja ez a belepörgetős borsodi forma, hogy bemutatni tényleg csak azoknak kell, akik sosem jöttek le a koszba kicsit játszani. Rengeteg szó és mindenféle projekt, de jó pár éve már csak, mint egyszemélyes hadsereg, lövi be a rímeket. Tíz év és most a negyedik nagylemez, ahol az ember csakis magát követi és a régi suli vereti, én nagyon bírom ahogy tolja. Tegnap kijött a második szám videója, ami Rezonancia lemezhez tartozik úgyszintén és ez is karmol, mint a kurva élet. Nekem kicsit visszaköszön benne a South Memphis vonal, avagy a horrornihil déli módra, de persze emlékeztet a D.O.C. albumokra és mindenféle valaha volt jóra, csak a rohadék magyar valóságra kiélezve. Szóval az új album is ígéretes, amihez tucatnyi letöltő linket a Sírásó vagy Közmunka című klip alatt is megtalálsz, ez két héten belül már a második friss videó. Funktasztikus öreg és kajak örök haver. 

Pénteken jött ki az új Touch és azóta minden érdemes fórumon körbeszaladt, de én ahelyett, hogy ìrtam volna róla, inkàbb megnéztem őket szombaton élőben. Egy nagyon szìnes hazai mezőnyben, ahonnan még akkor is kilógnak, ha nincs és az idei Gyàszon sem volt két egyforma hardcore banda. A Touch ma már szinte egyedülikén viszi itthon ezt a klasszikus amerikai vonalat, amire viszont iszonyat energiákkal rárugóznak és ìgy megy a csapatàs lassan négy kerek éve. A most megjelent The Darkness Reflects pedig a zenekar első nagylemeze.