Szerintem az összes fiatal szombathelyi bandát a Betonban ismertem meg és láttam először, meg is szoktam tőlük eléggé lepődni, de a Lomaquatsi valahogy lemaradt, pedig tizennyolcban is ott voltam, abban az évben pedig ők is játszottak. Gondolom nem tudtam, hogy mire számítsak és kapcsolataimat ápoltam, valahol a bunkerfalakon kívül. Pár hete azonban a Tiszta Gyász bulin telibe kaptam a srácokat és ők lettek egy remek este meglepetési, ezzel a korántsem kiszámítható zenével. Szóval hazamentem és rákerestem erre két éve megjelent kislemezre, aztán újfent meglepődtem, mik elő nem kerülnek még Szombathelyről és azokból a próbatermekből, ahol a Pillars of Destruction, Kristályvonat és Gipsy SS zenekarok alkalomszerűen borulnak. 

Valahol a Black Sabbath és a Black Flag között félúton történik egy karambol, degenerált formák kúsznak elő a füstölgő roncsokból és azt üvöltik, hogy rock and roll. Mintha egy másik disznó banda, az Overkill L.A. démonjai tértek volna vissza, olyasmi társulat ez is. A nevük Pigs Pigs Pigs Pigs Pigs Pigs Pigs és úgy sejtem öntudatlanul is arra szerződtek, hogy a moslék elméket odacsalják az edényhez, amiben noise és kraut cucc is fortyog. Tisztára, mint SST Records némelyik bandája, pedig ezek maiak és nem is amerikaiak.

Ez a bejegyzés eklatáns példája annak, hogy egy jó lemezborító hogyan csalt ki a komfortzónámból. Az Alexisonfire ugyanis sosem volt az én bandám és a fentebb látható fotó híján nem hiszem, hogy meghallgattam volna ezt az andalító hajnalpír csavargóhimnuszt. A kanadai poszt-hardcore zenekar aktív évei - 2001 és 2011 között - nálam pont azokat az időket fedik, amikor a keménykedő döngölésekből épp úton voltam az olyan zenék felé, mint a Fucked Up, vagyis az Alexisonfire énekesének másik bandája. Nekem sosem jött át igazán ez az emo vonal, mert a zenéből valahogy hiányzik az a sötét árnyék, amit a túlénekelt szövegek viszont kínosan erőltetnek. Ellenben visszatérésük harmadik dala - sok éven át nem volt friss anyag - egy elképesztő hétperces alkotás. 

Mikor az Obelisk of Power pár hete kijött a Komakino'zine szinte egyből írt róla, Karesz barátom szavaival pedig én is jóllaktam, meg közben láttam, hogy ezzel párhuzamosan is kapott az anyag jó pár megosztást, szóval nem akartam a tizenhatodik tök hirtelen Gyilkos poszt lenni. Van ilyen. Viszont, ahogy az előző kettőt is, ezt a négy számot is jó párszor meghallgattam és a mai nap adott hozzá plusz apropót, hogy én is ajánljam ezt a megátalkodott anyagot. Ma este ugyanis a veszprémi Teremben kerül bemutatásra, az On Graves és az OAKEN együttesek társaságában. 

Ha engem kérdezel, én őszinte leszek és megmondom frankót, hogy ez az oldal azért is retek pöpec, mert akad itt mindig crustviolence, ami egyből vesére megy és az agyadat is megeszi. Nyilván azért üvölt így ez a faszi, mert a kieresztett düh hatalom a romok felett, kicsit odébb rugdossa a kilátástalanság érzéseit. Ha ugyanez a hatalom neked is kell, akkor a Pig City a barátod, mert a Terminal Decline című cucc az erejével egyből lekötelez, gecire kurva mély szakadék. Káosz és crust Arizonából, meg az original amerikai powerviolence, de olyan baszott nagy hangzásban összehegesztve, hogy ennél már aligha lehetne keservesebb. A tükörben a képmásod is magadra hagy, a nyitótétel akkora para. 

Az Unsane interjúm volt az egyik legemlékezetesebb, mert Chris Spencer közvetlensége gyorsan átlépett a sztenderdeken és beszélgetésbe kezdtünk a kérdések, szokásos válaszok helyett. Tetszett, ahogy arról beszélt, hogy az Unsane milyen motivációk mentén talált rá a saját hangjára. Akkor még nem tudtam, hogy amiről beszélünk, már inkább elhagyni kívánt komfortzóna, de később megtörtént a bejelentés, hogy nincs többé Unsane. Mikor beszélgettünk, nagyjából fél éves volt az UXO lemez és a legendás noise trió feloszlását követően azt gondoltam, az a felállás kezd majd egy következő fejezetbe. A történet azonban máshogy alakult, ugyanis valamennyi csend után elkezdődött a szivárgás, hogy Chris a Cop Shoot Cop egykori tagjaival alakít új bandát. A Human Impact ma már valóság, második albumelőzetesüket pedig videóba csomagolták a márciusi nagy megjelenés előtt.

Minthogy előtte nem sokkal már írtam az új lemezről és a facebook kék ég alatt amúgy is úgy terjedt, mint a bozóttűz, itt még nem osztottam meg ezt a fasza kis ultraibolyás videót. A mai nap azonban szolgáltatott apropót, mert a Touch ma este mutatja be élőben, hogy mit tud a pár hetes The Darkness Reflects című lemez. Ha pedig a végekről én most nem is jutok fel, ti mindenképpen menjetek el és nézzétek meg, hogy milyen színes zeneileg ez a maréknyi, hazai punk hardcore sztori, mert az este vendégei a Gear, a Gipsy SS, The Vernal és Tunga Penetráns lesznek. A Dürerbe tervezett koncert hivatalos eseményét ITT találjátok, lejjebb a videó alatt pedig bónusz kedvcsináló, a legutolsó Aurórás buliról.  

Chuck D, EpMD, Kool G Rap, Big Duke, Guru, Jeru, Ol' Dirty Bastard. Nézd meg, hogy ilyen legendák után mostanra mégis hová jutott ez a világ, pusztán húsz rövid év alatt. Kis Faszom, Kis Geci és Kis Xanax összefirkált arccal, mint egy rosszkor bealvós házibuli után, kajak fegyverekkel kalimpál, pedig reggel még az anyja melegíti neki kakaót. Nem is értem ezt az egészet, de a jelenség egyébként tényleg kurva érdekes - a neten egy beteggyerek fertőzés remekül terjed - hogy ezekből a kis nyomoroncokból, hogy a picsába lesz milliomos sztár. Mindenesetre R.A. Rugged Man, az egyik jópofa veterán, faszán dobja a fricskát a kis csicskákra. - Meg erre a perbe fogott idiótára - Bírom a fazont, mindig szórakoztató és szarkasztikus videókat csinál, de a szöveggel együtt, most ezt is odarakta. A Legendary Loser az All My Heroes Are Dead első publikus száma, az alapot Psycho Les a Beatnuts tagja csinálta.  

Félelmetes az idő. Az első emlékek nyolc évvel ezelőttről pedig olyanok, hogy mikor kijött a Guillotines, az nagyon durva volt. A srácok mintha jó ideje ültek volna az ötleten - pedig biztos nem - amit végre lehetségessé vált elereszteni a pórázról, az a tizennyolc perc úgy éhezett és úgy harapott. A sokknak pedig szerintem az is része volt, hogy kapaszkodni a múltba, az olyan abszolút magyar dolog, vagyis egy itthoni bandától nem igazán számíthattunk ilyesmire, vagy legalábbis így emlékszem. Szóval első lendületből az állatba és a gyászba, az olyan kibaszottul súlyos számokkal, mint Disgraceful és Wounded Servant. Imádom a kivéreztetést, komor gitárokat, de az is igaz, hogy nincs hardcore és nincs káosz, meg valójában semmi sem, ha nincs egy ilyen dobos az egész mögött. 

A Path of Totality albummal ismertem meg a zenekart, ami ma már egy kilenc éves anyag, de mesteri volt, ahogy összehozták rajta a dolgokat. Akkoriban talán még nem volt ennyire erős ez a trend, hogy mindenki előveszi a régi black lemezeket, szóval meglehetősen meglepett az akkor. A hullámzását tekintve poszt-hardcore, de bekerítve a dallamosabb, amerikai black metál vonal felől, lezúduló, nagy horderejű dalokban. A Savage Gold viszont kevésbé kapott el, ma is inkább útkeresésnek tűnik, de az All Empires Fall kislemezen minden meglett, ott letisztultabbak az ötletek. A Tombs történetében nincs két egyforma hangzású anyag. A közeledő új Ep pedig úgy fest tarja ezt a progresszív irányt.