Félelmetes az idő. Az első emlékek nyolc évvel ezelőttről pedig olyanok, hogy mikor kijött a Guillotines, az nagyon durva volt. A srácok mintha jó ideje ültek volna az ötleten - pedig biztos nem - amit végre lehetségessé vált elereszteni a pórázról, az a tizennyolc perc úgy éhezett és úgy harapott. A sokknak pedig szerintem az is része volt, hogy kapaszkodni a múltba, az olyan abszolút magyar dolog, vagyis egy itthoni bandától nem igazán számíthattunk ilyesmire, vagy legalábbis így emlékszem. Szóval első lendületből az állatba és a gyászba, az olyan kibaszottul súlyos számokkal, mint Disgraceful és Wounded Servant. Imádom a kivéreztetést, komor gitárokat, de az is igaz, hogy nincs hardcore és nincs káosz, meg valójában semmi sem, ha nincs egy ilyen dobos az egész mögött. 

Van, hogy zenekar túl erősen kezd - az Extinction of Mankind című szám után már semmi sincs, az olyan durva szint - és miután tényleg zsigerből definiálta magát, nehéz kitalálni, hogy hogyan legyen a tovább. Ennél persze nyilvánvalóbb okai is voltak annak, hogy az elmúlt öt évben nem született új anyag. Most viszont egy énekesváltás után, itt van nyolc olyan szám, amire érdemes volt várni, hogy összeérjen. 

Első körben ugye azt illik leírni, hogy ösztönből brutális, de én inkább azt emelném ki mégis, hogy mindemellett mitől és mennyire finom ez a cucc. A dolog ugyanis nekem eleve azért tetszett, mert a dühöngésekkel párhuzamosan érezni lehetett, egy a szokásosnál színesebb zenei hátteret. Az erre való utalásokból az Agenda of Fear című lemezen pedig csak több lett. Több érdekes részletet eredményezett. A black metál hatása korábban sem maradt rejtve, de a Bell's Paralysis egyetlen percében, egy olyan technikás gitárral párosul, ami Wasted Struggle ügyben abszolút új fogás. Rögtön utána a Mass Hypnosis pedig megint csak feladja a leckét, ahogy a tipikus tempós durvulásból egyszer csak sötét, de klasszikus rockgitár suli üti fel a fejét és szépen hozzásimul, majd az énekkel együtt poszt-metálba olvad. Zeneileg biztos, hogy ez az egyik legérdekesebb darab.

A legaranyosabb meg a Battles végén a vokál, tisztára, mint valami apokaliptikus Anthrax feldolgozás, mert a gitár végett már az elejétől ott bujkál a számban a legősibb crossover. A Grey pedig ugyanilyen legendás, miután letisztul benne az a kezdeti agybaszás, ami szintén egy ijesztő, de elég fifikás téma. Szeretem, mikor egy gitáros a múltját ilyen dermesztő hangzásba csomagolja. Kurva jó ez a lemez. A dobok hangzása és minden más aránya is nagyon el lett találva. A váltott ének - háttérből az üvöltések - is hangsúlyosabbá tették a monumentális részeket, amik bődületes erővel törtek rám. Ehhez képest tehát csak apró plusz, hogy a borító is pompás. Korrekt összeállítás az újévi félelmekhez. Mert a félelmek rendezik gondos sorokba a feslett ideák tompán puffanó áldozatait.