A minap bevillant, hogy kedvenc lepukkant sikátor doom bandám posztolt mostanában valami új cuccról és mivel garázsuk a RidingEasy Records, gondoltam megpörgetem a kiadó videócsatornáját. Új R.I.P. szám helyett viszont belefutottam valami egészen másba, egy szintén különleges banda viszonylag friss és botrányosan extravagáns, szürreális videójába. Ami túl is mutat a kiadó profilján, ugyanis a Blackwater Holylight messze nem egy stoner banda. Inkább amolyan jó boszorkány pszichedelia, mély benyomásokkal, rockcicafűvel és néhány csipet hipnózissal. Tavaly egyébként az egyik YOB turné vendégei voltak, ahol a két éve megjelent bemutatkozócucc számaival nyomultak, melyek közül a lentebbihez, ez a videó csak most készült el. Viszont nagy respekt a rendezőnek és a kiadónak, hogy megszületett, mert ritka igényes klip. 

Ha az első két Napalm Death és az akkoriban felvett The Peel Sessions a grindcore definíciója, akkor azt a kilencvenes évek elején több legendás kiadványon az Enemy Soil újfent meghatározta. A Richard Johnson bázisú, de folyamatosan változó felállású virginiai grindcore banda kezdetben dobgépes gyilkosságai simán voltak olyan hatással a műfajra, mint a fentebb már felemlegetett hínárhajú angolok. 1991 és 1999 között öt önálló anyaguk és két tucat split kiadványuk jelent meg, amiket eredetiben és bakeliten, már csak heroin áron vehetsz meg. A zenekar tehát már régen feloszlott, de az elmúlt két évben ismét nyomtak alkalomszerűen koncerteket, ebből töltötte fel tegnap teljes egészében a Max Volume Silence az egyiket. 

A sztori úgy szól, hogy az amerikai hardcore kölyköknek is beütött az első két Venom, csak ők eleinte azt hitték, hogy ez valami poén. Aztán mikor átmentek veretni a vademberek, a kis csávók lementek megnézni őket élőben és kurva gyorsan rájöttek, hogy ezek baszottul komolyan gondolják. Ezért van az, hogy a Motörhead és a Venom mintát leginkább a svéd és japán Discharge fattyak nyomják faszán, mert azok életvitelszerűen is kibaszott ördögiek. Szóval Midnight nekem csakis az Abigail, Black Uniforms, Tiger Junkies hármas után jöhet, de azért cseppet sincsen lemaradva. A clevelandi forma is éles, mint a beretva és szintén kurva jól hozza ezt a negyvenéves formulát, ami végett egykor én is lerúgtam a gyerekszobám.

Hogy mondod azt magyarul, hogy Tokió? Egyértelmű, hogy tök jó! Korábban ITT már írtam róla, hogy jön az új Squarepusher album, de az eddig publikus számok után tegnap egy friss videó is napvilágot látott. A Terminal Slam pedig az eddigi legerősebb tételnek tűnik, szóval nem csodálkoztam, hogy a japán fővárost is szanaszét szedi. Az elektronikus zenék és a metropoliszok forgalma mindig is oda-vissza hatottak egymásra. A videót most is Daito Manabe rendezte, aki az angol producer zenéihez egyébként már csinált jó párat. 

Minden ember a jelen elől, vagy a múltba, vagy a jövőbe menekül. Ezért is piszkosul érdekes, hogy az underground egy elég széles rétege most találja meg magának azokat a nyolcvanas éveket, ahol egy sötétebb jövőnek írt zenék terjedtek. A boldog tudatlanságban még talán csak profetikus, de ma már inkább valóságos a dark / goth színtér víziója. Az apokalipszis fantáziának elegánsabb, mintsem, hogy napi rutin legyen, így azt hiszem értem, hogy The Wraith néven miért szeretnék ezek a srácok is oda visszatekerni a VHS kazettát, ahol a punkok feltupírozott temetésekhez öltöztek. 

Az ifjú hardcore gárdisták körében nyilván ez is egy trend, de nyitásnak tényleg kurva jók ezek a tekergetések. Én gyárkémények árnyékában nőttem fel, úgyhogy otthonom a rideg gépzaj. A második számnál viszont frankón beparáztam, mert amikor meghallom az agyatlan beatdown témákat döngölni, egyből sérült hülye gyerekek kezdenek a szemem előtt a levegőben karatézni és az nagyon nem tuti. Nem tudom, hogy ezek az elfajzott anyuci kedvencei két japán rajzfilm és négy proteinturmix után mikor kezdték el magukat hardcore hősként titulálni, de én öregesen háttal ülök az egésznek. Viszont a Triple B Records abszolút garancia, szóval folytattam tovább kíváncsi utazásomat és kiderült, hogy nagyon eldurvult, de azért van lelke a dolognak. A dolog pedig a Division of Mind nevű zenekar. 

Talán van esély rá, hogy ez nem történik meg, de mikor majd az ő nevével adnak el középkategóriás filmeket és súlyos ezrekért árulja az ötmondatos közreműködéseket, én még akkor is azt fogom hinni, hogy ennek a srácnak a pénztárcájára is az van írva, hogy fasza gyerek. Szerintem zseniális, ahogy épp elunt klisékkel rúgja fel a jól bevált trendeket és van hozzá ez az antisztár-eretnek, infantilis karakter. Rohadtul ráfért már a szenvelgő burzsujbálra, hogy olyasvalaki is nyerjen, aki a profi show adta lehetőségeket így használja ki baszki, felrobbantotta a kurva díjkiosztót a gyerek. Mint Prince és a Batdance, csak itt mindenki Tyler és a polgárpukkasztás úgy pusztít, mint a földrengés. Ez itt az első és utolsó Grammy közvetítés, de mint fekete macska kötelességemnek éreztem együtt örülni fekete testvéremmel.  IGOR abszolút megérdemli a figyelmet. 

Ha visszanézek a tavalyi évre, hogy a 20 Buck Spin kiadó death bandái milyen pusztítást végeztek, akkor simán mondhatom, hogy Pennsylvania államban napjainkban igyekeznek kinyitni a pokol hetedik kapuját. Ami kurvára nem túlzás egy olyan felsorolás után, mint Fetid, Vastum, Witch Vomit, Immortal Bird, Celebral Rot, Nightfell, Noisem és Tomb Mold. A halál onnan már többször is kilovagolt és úgy fest, hogy újra kifog, méghozzá márciusban is, mert jön az új Ruin Lust. 

Néhány kivételtől eltekintve, a legjobb metál lemezeket igazából mindig is a punkok csinálták meg. Tudnék írni több tucatnyi példát, de maradjunk csak a klasszikusoknál és nézzük meg, hogy mi történt 1989 januárjában és áprilisában. Először kijött a Leeway bemutatkozólemez, majd áprilisban a Best Wishes című második Cro-Mags, avagy pár robbanékony hardcore gyerek mutatta meg, hogy hogyan is kellene thrash metált játszani. Ebből az időszakból merít ez a jattos norvég worship banda, pár régi arccal az ottani színtérről. 

Pontosan tavaly ilyenkor voltunk Berlinben, hogy a metsző hidegben ellátogassunk az egykori kelet-német, állami rádióállomás épületébe, ahol a Bohren &  Der Club of Gore zenekar adott koncertet a hangversenyteremben. A környék amolyan múltszázad eleji ipartelepnek látszott, ahol jellegzetes téglafalak mentén közelítettük meg a kommunista építészet emlékezetes remekművét. A komplexum mögött egy majdnem befagyott folyóval és egy jégbe zárt kis hajóval, úgy ötven méterre a parttól. Én meg azóta is azon gondolkodom, hogy milyen ember fénye az, ami kiszűrődött abból a hajókabinból? Milyen ember, aki így fújja a szaxofont?