Kölyökkoromban, az általam preferált idősebb arcokban valahogy mindig is hajlamos voltam az apafigurát keresni, talán egy darabig ezért is tarháltam együtt egy ilyenforma Cöke nevű csövessel, aki ahogy öregedni kezdett, külsőre is kiköpött Kirk Windstein. Így nem is csodálkozom azon, hogy az All I Had (I Gave) című első mázsás szívdobbanás óta ez a fazon, lassan harminc éve kísér az utamon. Vannak bizonyos Crowbar albumok, amiket annyiszor hallgattam, hogy Kirk hangja már sokkal inkább bennem van, mint odafent a színpadon. Szóval természetesen vártam ezt a albumot, amiről mind a ketten már régóta tudtuk, hogy egyszer meg fogja írni az öreg. 

Tizenhárom éves koromban a belső értékekkel úgy voltam, hogy a kisujjamat odaadtam volna egy csajért, akinek ilyen frizurája, ilyen vad sminkje van. Aztán jött anyám és olyanra vágta a hajam, mint amilyen Amyl mellett a gitáros fiúnak, azt mehettem vissza focizni a hülye gyerekekkel. Soha nem teljesült be az a szerelem, ahol a poszterről lemászik Wendy O Williams és odahozza nekem a boros kólát, egy tarajos punk házibuliban. Azzal meg szerintem nem vagyok egyedül, hogy az Amyl and The Sniffers zenekar egyből bevillantja a Plasmatics nevet, meg az atomdögös nyolcvanas éveket. Az új videójuk is elég flegma, de azért abszolút jópofa nosztalgia. 

A Teen Idles és a Minor Threat miatt az Ian MacKaye bandák talán mindig egy kicsit több figyelmet kaptak, pedig Washingtonban még a Fugazi előtt egy másik zenekar is hozzájárult ahhoz, hogy egy jóval árnyaltabb hangzásvilág is jellemezni kezdje a helyi hardcore-punk színteret. Az Embrace és a Dag Nasty mellett a rövid életű Rites of Spring is megváltoztatta a játékot, amikor 1985 nyarán - Revolution Summer - kiadta az első és tulajdonképpen egyetlen nagylemezét. A történetben pedig pont ez a szép, hogy mindössze tizenöt koncerttel és még egy kislemezzel is vastagon be tudták írni magukat a punktörténelembe. Feloszlásuk után pedig nem mellesleg Guy Picciotto gitàros és Brendan Canty dobos a Fugazi alapítótagjai lettek Ian MacKaye énekes és Joe Lally basszusgitáros mellett. 

Misztikus történet akárhol szövődhet, de egy nagy múltú itáliai város is sokat hozzátehet az ember köreihez, ha éhezi a tudást. Sokféle hatás megnyilvánul egy adott zene érzelmi hátterében, de hogy a Caronte negyedik lemeze ilyen lett, azon egyáltalán nem lepődtem meg. Dorian Bones zenekarához egyébként is ez a gyertyatartós doom állt a legközelebb, de most még inkább érzékenyebb, ahogy a vérrel teli kehellyel kilépnek a vastag bársonyfüggönyök mögül és áldoznak a régmúlt legendáknak. Komor romantika és elegáns dráma, mint egy Dario Argento klasszikusban, ahol meleg vér folyik a festett templomablakok szilánkjain. Ilyesmi hangulatokat tükröznek a Wolves of Thelema című lemez dalai. 

Tökéletes név egy elegáns zenéhez, ami jól áll a fazonnak. Ryan Patterson már többször megjárta hazánkat és szerintem iszonyat bájos, mikor ez a nagydarab manus a színpadon is elengedi és olyan átéléssel táncol, mint anno a Depeche Mode klubba beleszédült tinédzserek. A Fotocrime nem váltotta meg a világot zeneileg, de azt a Principle of Pain című lemezen is érezni lehet, hogy az egykori Coliseum frontembere most ezzel a goth / dark cuccal együtt önazonos. 2018 után pedig jön az új album, méghozzá március közepén és ez már a Profound Lore Records gondozásában. A következő videó tehát ezt előzte meg, imádom, hogy mennyire egyszerű és mégis milyen erős a szöveg ebben a Love is a Devil című számban. Az album címe pedig South of Heaven lesz. 

Egymagadban, mint egyetlen sírkő a bozótosban, mert mindig te vagy, aki drámát sejtetsz, magányodból építesz emlékművet. Az olyasfajta zenészek, mint Dana Schechter, ha választhatnának, hogy madarak vagy halak legyenek, biztos a víz mellett döntenének, mert abban jó mélyre lehet úszni és onnan már soha többé nem látod a felszínt. Az Wreckmeister Harmonies, The Angels of Light és Gnaw zenekarok egyes felállásaiban is megforduló basszusgitáros 2012 körül kezdett ebbe az egyszemélyes projektbe, mely Insect Ark néven fut.

Kimondani a szót, hogy szaxofon, mintha egy elfeledett egyiptomi isten neve lenne, akit a piramisok magasságától távol bent a sivatagban csak titokban imádhattak, mert megtanította az alattvalóknak, hogy a nap, mint leghatalmasabb élőlény és egy porba született emberi lény, sosem lehet azonos minőség. Titkos szekták vitték hírét a birodalom sebezhetőségének, úgy terjedtek, mint véráramban a jazz, mikor a dohányfüstben elszabadult és átömlött az elavult rendszer rácsain. A Mythic Sunship tehát a múltján és jelenét is annak köszönheti, hogy a rockzenének sincsenek határai, amíg az a jazz szellemében keresi a kiutat. 

Sokunk barátja Lörke (Marina Revue, AMD), pont azokban az időkben kezdett nekem egyre többet beszélni az új zenekaráról, mikor ennek az oldalnak az ötlete is megszületett. Szóval adta magát, hogyha majd mindenki odaér, akkor velük készítsem el az első itt megjelenő interjúmat. Ezt persze annak az anyagnak a megjelenéséhez igazítva, ami a tervezett formában már nem tudott és sohasem fog elkészülni. Lörke elment és elég nehéz elengedni, ezt az interjút sajnos már csak nélküle tudtuk megcsinálni. Egy névtelen zenekar hamarosan megjelenő, de be nem fejezett lemezéről. Erről beszélgettünk Ildivel (Trottel), Petivel (Tango Underground, Bandanas, Blackmail) és Balázzsal (Tango Underground, Polly is Dead). 

Korábban csináltam egy cikket a tavalyi év legjobb videóiról, de ennek is benne kellett volna lennie. A nyáron megjelent Flamagra lemezt december elején követte, szóval nem a legfrissebb, de abszolút nem is elhanyagolható. Én imádom, ha valami átlép látomásba és hozzá ilyen szépen van fotózva, melankolikus monokrómba. Ráadásul minden bizonnyal ez a szám az album legjobbja, legalábbis amennyire hallottam. S bár tudom, hogy a korai albumok szereztek nevet a producernek, de nekem ez a Flying Lotus lemez például sokkal változatosabb, befogadhatóbb, mint az említett régi cuccok. Ez a szám is inkább klasszikus hip-hop és nagyjából az a fajta, amiből egyre kevesebb van.  

Van egy lemez, ami úgy kezdődik, hogy Dixie Collins tök őszintén kitárulkozik és azt mondja: Észak-Karolinában születtem és nem tudok olvasni. Nem tudom, hogy ez arrafelé mennyire trendi, mert mondjuk sokkal faszább behányásig tévézni, de az biztos, hogy az új Fucked kislemez koncepciója a dobozban sülő agyakat oltja, miközben a te arcodat is úgy gyűri össze, mint egy szarul sikerült skiccet.