Az ifjú hardcore gárdisták körében nyilván ez is egy trend, de nyitásnak tényleg kurva jók ezek a tekergetések. Én gyárkémények árnyékában nőttem fel, úgyhogy otthonom a rideg gépzaj. A második számnál viszont frankón beparáztam, mert amikor meghallom az agyatlan beatdown témákat döngölni, egyből sérült hülye gyerekek kezdenek a szemem előtt a levegőben karatézni és az nagyon nem tuti. Nem tudom, hogy ezek az elfajzott anyuci kedvencei két japán rajzfilm és négy proteinturmix után mikor kezdték el magukat hardcore hősként titulálni, de én öregesen háttal ülök az egésznek. Viszont a Triple B Records abszolút garancia, szóval folytattam tovább kíváncsi utazásomat és kiderült, hogy nagyon eldurvult, de azért van lelke a dolognak. A dolog pedig a Division of Mind nevű zenekar. 

Mélyre hangolt, halál unalmas betonozásokkal tele van a szemetes, de úgy az EXIT című szám környékén már meggyőztek és nem azzal, ahogy használják az effekteket, pedig az is elég penge. Inkább, ahogy ebbe a mesterségesen felturbózott hangzása a régi suli bele van varrva, talán az tetszik a legjobban. Kíváncsi lennék, hogy milyen sorrendben készültek a számok, mert ahogy mennek előre, úgy húztak egyre beljebb. A Degenerator és a Derealize is fasza crossover, aminek még jót is tett, hogy így szólal meg. Ahol van death metál és fortyog a sötétség, ott valahogy bensőségessé válik a dolog és kialakul egyfajta bizalom. Az új köteléken pedig az INST. (Be Ex Dream) a pecsét. Egyértelműen a lemez legjobb két perce. Furcsa módon, de emlékeztet pár Biohazard számra, amikor azok csúcson voltak Brooklynban. A Division of Mind viszont richmondi banda és a Hard Stripes, illetve a Friend of Foe tagjai alkotják. Mint zenei közösség pedig elsősorban a Jesus Piece, az Incendiary és a Suburban Scum jöhetnek szóba. Nagyjából hasonló hangzással és lendülettel rúgják szét a valagad. Két szűkebb kislemez után, az első nagyobb lélegzettel.