A Bee and Flower is egy komplett zenekar volt. Aztán jöttek az olyan külön világok, mint amilyen az Angel of Light, a Gnaw, vagy a Wrekmeister Harmonies. Dana Schechter már jó pár fazonnal együtt zenélt, akik kívül vannak mindenen, szóval a folyamat valószínűleg természetesen végbement, hogy ő is megteremtse a saját kiútját. Ez lett a szólóprojektnek induló Insect Ark, mely a Portal / Well és Marrows Hymns című anyagok után most tart a harmadik albumnál. Kiegészülve Andy Patterson dobossal és egyben háttal mindennek, ahol a hétköznapok taposnak egyhangú köröket. Elmondásuk szerint az új album koncepciója kisétálni és eltűnni az eddig leélt életükből valahova, ahol létezésünk élénk, mégis láthatatlan marad. 

Nekem olyan is ez a zene, mint a végtelen égbolt alatt sötétedő hegyek lábánál emelkedő márványtemplom fehér fénye. Oszlopa és ablaka sincsen, inkább csak az oldalán futó, hullámzó ívek és a félárnyékban meghúzódó céltalan bemélyedések, amik érzékelhetőek. Valóban templomra emlékeztet,  de minthogy ajtajai sincsenek, elkerülik az emberek és nem imádkozik benne senki sem, csak egy kimondhatatlan, nevesincs rejtély emlékműve. Mégis fellobbantja a képzeletet, valamiféle eszeveszett, önemésztő sóvárgást, ami kitaszít minden mást, mert sokkal nagyobb birodalom, mint amekkora a látóhatár valaha volt. 

Vannak olyanok, akik a végtelen utakat csak Bruce Springsteen dalain át látják, de nekem inkább az Earth, a Bloodiest és a U.S. Christmas jelenti Amerikát. A jó zene csak a sebeken át lélegezhet és úgy fest a dalokat szerző Dana most is érezte ezt, ezért kezdődik úgy a The Vanishing lemez, mint egy végzetes Neurosis elborulás. Olyan jól szól, hogy a Tectonic című számot simán el is viszi a basszusgitár, mintha a SubRosa dobosával együtt egy barlangban hallanád. Ez és a legvégén hallható szintén elég katartikus címadódal, amik keretezik a lemezt, vagyis azt a másik négy légiesebb és néhol lidércesebb tételt, ahol nekem tényleg U.S. Christmas és az első Bloodiest, ami sokszor eszembe jutott. A doom metálból hozott dobok sokszor abszolút szokatlanok és ettől valahogy kiszámíthatatlanok azok a pszichedelikus áramlatok, amiket főleg a basszusgitár és a billentyű hoz. Ezek közül a Philae legjobb, ami pont a ritkábban használt gitár miatt lett hipnotikus western horror. Végig instrumentális, mint minden, ami Dylan Carlson. Danube című számnál az ő játékstílusával is éreztem rokonságot, de az sosem lesz baj, ha tanulsz valamit a legnagyobbtól. Ezekkel együtt is szeretem, mert teljesen egyedi album lett, amit olyan hallgatni, mint látni a föld őskori, puszta nagyszerűségét. Minden, ami odakint van belső térkép. Eltűnni mások elől talán befelé menekülés.