Van, hogy nagyon sokáig nem érsz oda, de egyszer csak megérkezel. Bevallom három évvel ezelőttig Nagaarum munkáit egyáltalán nem ismertem és lehet máig nem ismerem, ha nem ő adja ki az utolsó Nadir lemezt. Aztán láttam a harminc darabra limitált fadobozos kazettákat, ezeken keresztül pedig, hogy mennyi figyelem van egy adott kiadványban és ez egyből lenyűgözött. Az anyag és a forma, ahogy részévé válik annak a gondolkodásnak, ami a zenében is kifejeződik. Hosszabban leírt, sosem könnyített körök, mert szörnyen érezni mindig nehezebb. Gondolom ezért van az, hogy nem annak indult, de valahogy mégis black metal lett. Ilyesmi koncepciókkal pedig volt már jó pár szólólemez, de az egyszemélyes veszprémi hadsereg az In Vacuo projektben már korábban is vállalt szerepet. Ő ennek a három nagylemezes történetnek az egyik fele, ugyanis Szabó Péterrel összesen ketten vannak benne. Az albumok száma pedig azért három, mert az Urbain Noir épp a múlt héten jelent meg. 

Akik száz éve már, hogy csak sötét, elszigetelt, dühöngő és elmenyúzó cuccokat hallgatnak, azoknak sem a statárium, se karantén újat nem mutathat. Viszont egy nyolcperces UEUM remix még igen. Emberünk meghallgatta az új Havária lemezt és szívében nyilván neki is menetelni kezdett egy lelketlen atomhadsereg, akiket már ő vezetett át azon a szibériai acélgyártósoron, ahol mint belsőcombon a csiszolóvászon kezdett el horzsolni, nyikorogni és sikítani az ütköztetés. A fortyogó üstök világából való örökös menekülés és képzeletbeli holdra szállás, szürke kövek közt derengő Délibáb, kráterekből feltörő Hellhammer crust. Ördögből és Gepárdból tehát, szép kis esti mesét írtál Rudikám, hogy a bőr hűljön ránk! Pokoli a végén az a halál kürtje, szerintem minden, de minden így legyen befejezve. Egy tökéletesen elrendezett káoszban. 

Ebben a garázsban a noise és a krautrock valahogy faszán egymásra mozog, de ha meghallod, hogy mit nyomnak ezek az angolok, egyből tudni fogod, hogy igazából ők is csak punkok. Néha, mint SST Records egyik régi, őrült brigádja, csak ez egy abszolút mai zenekar. Akik ezzel a rendhagyó névvel, 2018 után most fognak kijönni a második lemezzel, melynek Viscerals lesz a címe. Egy újabb groteszk videóba csomagolva pedig kint van a második előzetes, nagyon konkrét gyurmahorror roncsderbi. Turbonegro és Melvins hatásokkal átitatott beteg faszságokat nézni szerintem ugyanis teljesen megéri. Maga a lemez pedig április elején fog megjelenni. 

Tabletták és alkohol, semmi szükség érzelemre. Eme nemes sorok tiszteletére pedig csinálni kéne egy ilyen ki a legnagyobb gyászbánatpunk versenyt a pincében. A budapesti Disdain nyugodtan nevezhetne, mert nekik is sikerült megírniuk azokat a verseket, amik az olyan punkokra emlékeznek, akik baszták kitörölni a seggüket. A  totál amatőr nyolcvanas évek és azok a kézigránátfejű, dühöngő tinédzserek, ők hagytak ránk ezt az egészet. Nekem a Tetemvár is ilyen csöves geci worship. A lepusztuláson kívül senkit és semmit sem dicsőít, igazi tuskó d-beat. Inkább alkoholisták, mint anarchista terroristák, mert vér helyett csak sört iszák, sör helyett pedig vérthánynak. Értelmetlen gyalázat. Ezt a lemezt egyébként még tavaly vették fel és kurvára nem akarták, hogy kicsit is szebb legyen. Én meg gondoltam így késve is kiteszem, hátha gyanúsan jól vagy és egy rakás szarban keresnéd meg valódi, hitehagyott önmagad. 

A Peter and the Test Tube Babies nekem sosem volt egyértelmű. Egyrészről vannak legendás villanásaik, mindemellett meg azok a szar számaik, amiknél maximum fáradtan lerúgom a büdös zoknit, de ennyi. Ezt is a Soberphobia című albumig bezárólag, így mostanában nem is igazán tudtam, hogy mi van ezekkel a máig élő nagy arcokkal. Pontosabban a That Shallot című lemez idején tudom, hogy Budapesten is játszottak és épp ezért akkoriban bele is futottam egy nagyon szar videóba, ahol kaliforniai punkbandákat ciánoznak. Az is csak felidegesített, mint amikor néztem ezt a két új klipet, amit a napokban megjelent Fuctifano című lemezhez készítettek. Ezek ugyanis egy szinten, szintén eléggé keservesek. 

Szoktak így kezdődni cikkek: Örülhetnek a metálosok! Az ilyesmi dumáktól én mindig beszarok, de ez esetben, ha akarnék se tudnék elsütni hasonlót, mert szerintem a finn Oranssi Pazuzu már rég nem azt játszik. Viszonylag későn fedeztem fel magamnak, de a Värähtelijä album után minden szarrá hallgattam, amit addig kiadtak és patetikus túlzások nélkül állítom, hogy ez tényleg egy földöntúli banda. Fogták magukat, azt elröppentek egy világba, amit önmaguknak kreáltak és nem vittek magukkal semmi szokványosat. A fentebb említett és az azt megelőző Valonielu című korongon sem szólt sem úgy, ami valahonnan ismerős, kivétel nélkül minden számuk megfejtegetős. Nem is csodálom, hogy három éves periódusokban jönnek az albumok, mert hallani rajtuk, hogy minden nagyon gondosan összerakott. 

Ahhoz képest, hogy a kezdetekben tini nindzsa teknőc sztorikat akartak átültetni a szövegekbe, jól megváltozott a koncepció. Mondjuk az eredeti felállás is a Spazz típusú powerviolence mellett tette le a voksot, de a későbbiekben az ACxDC már minden tekintetben többről szólt, mint sima gimis geg, gördeszkás hülye gyerekekkel. Két penge EP és tucatnyi fasza split után 2014 nyarán megjelent az Antichrist Demoncore nagylemez, ami az utóbbi évek grindcore / powerviolence alkotásainak szerintem egyik megkerülhetetlen darabja. Az erősen politikus zenekar a sátánt, mint metaforát előszeretettel használja, ehhez mérten pedig a négy év csend után kidobott új szám címével sem szaroztak. 

A kilencvenes évek nálam nagyon sok mindent kinyitott és ahogy mentem bele került képbe a Nyugatinál az az antikvárium, ahol fénymásolt borítós kazettákon lehetett megkapni, amit máshol nem igazán. Onnan volt Butthole Surfers, Lard és The Jesus Lizard. A Today Is The Day viszont ezek között is nagyon más volt, magamba tudtam volna harapni a Supernova és a Willpower hangzásától. A mindent szabályt felrúgó dobostól, meg ahogy az a basszusgitár szólt, semmit nem ismertem előtte, ami ehhez fogható. Szó szerint sokkot kaptam az olyan számoktól, mint Self Portrait, My First Knife, Sidewinder és hasonlók, de ugyanakkor egy csomó mindent még nem is érettem, így ezek akkoriban megmaradt érdekességnek. Aztán jó pár évvel később jött a Sadness Will Prevail lemez és nekem a Steve Austin féle beteg zenenyelv igazából onnantól nagy kedvenc. Az élet akkor már engem is megpörgetett, ez pedig segített levenni a kibaszott érzéseket.  

Az utolsó nagyon erős New Wave of British Hardcore emlékem, hogy ott kellett hagynom a pulton egy Arms Race kislemezt, mert már nem volt készpénzem. Esküszöm nem volt könnyű, hogy ezt az egészet kiheverjem. Előtte jött ki nem sokkal a Game No One Wins című anyaga én meg épp újfent beszartam, hogy mi megy mostanában Angliában. London és Leeds, hogy a szaros vicceimet félretegyem, mert szerintem egyébként tényleg kurva nagy érdem, ahogy ezek a fiatal bandák visszatértek a hardcore leglényegibb lényegéhez. Hogy agresszíven, lecsupaszítva basszák bele abba a három-négy akkordba, azt amijük van, de röviden, dühösen. A hangzásban úgy is visz mindent a nyolcvanas évek, szóval az olyan bandák, mint The Flex, Violent Reaction és Arms Race csak ráfűszereztek és máris arcon rúgott az újracsomagolás. Utánuk pedig jönnek az olyan bandák, akik szintén ezen a vonalon tolják. Köztük a friss lemezes Big Cheese is. 

Már éltem mikor a csernobili atomkatasztrófa bekövetkezett és mikor pár nap titkolózás után kiderült sem kísérték olyan intézkedések, mint amik most vannak. Hétköznapok feszülnek egy egyre szigorúbb karanténfalnak, ami egyben azt is jelenti, hogy a Primitive Man és a Full of Hell sem fog Pesten játszani. Ebből meg gondolom automatikusan következik, hogy a tervezett Blood Incantation koncert időpontját Máté a bizonytalanságok miatt már be sem jelenti. A förtelmes denveri extrém színtér bandái tehát élőben lehet elkerülik, de egy másik felállás új számában mégiscsak elhervasztják az arcunkat. A Black Curse ugyanis Primitive Man, Spectral Voice, Blood Incantation és Khemmis tagokkal szabadítja el a végtelen poklokat.