A Peter and the Test Tube Babies nekem sosem volt egyértelmű. Egyrészről vannak legendás villanásaik, mindemellett meg azok a szar számaik, amiknél maximum fáradtan lerúgom a büdös zoknit, de ennyi. Ezt is a Soberphobia című albumig bezárólag, így mostanában nem is igazán tudtam, hogy mi van ezekkel a máig élő nagy arcokkal. Pontosabban a That Shallot című lemez idején tudom, hogy Budapesten is játszottak és épp ezért akkoriban bele is futottam egy nagyon szar videóba, ahol kaliforniai punkbandákat ciánoznak. Az is csak felidegesített, mint amikor néztem ezt a két új klipet, amit a napokban megjelent Fuctifano című lemezhez készítettek. Ezek ugyanis egy szinten, szintén eléggé keservesek. 

Szóval méregettem ezt az egészet, de aztán a tisztelet végett csak meghallgattam az albumot és a legnagyobb meglepetésemre, de egyáltalán nem voltam csalódott. Pedig a Facebook Loser is úgy kezdődik, mint egy kibaszott régi Edda szám, de már valahogy az is eltalált, pedig nagyon alap téma. Imádom amikor ilyen Peter hangja, igazi balhés, rekedt punkénekes. A sztori viszont csak onnantól volt igazán érdekes, amikor meghallgattam a Cydrated című számot, mert az egy igazán refrénkirály skinhead sláger, de fúvósokkal meg minden. Geci jó hangulata van. Szóval az összes többit már rápörögve fogadtam és a Saturday Dad ugyanaz.

Adja a hangzás, adja a rezes banda, klasszikus brit ska kocsma nóta. A Wanker meg egy csaj hangjával bélelt utcai ballada. Esküszöm, ha a Small Victories és Queen of Fucking Everything számokat lehagyják, simán egy hetest adnék rá, mert bár nosztalgialemez, de annak azért nagyon korrekt. Hagytak maguk mögött már negyvenkét évet, de még ott van a lendület. A Punched Awake és a Tales of the Bleedin' Obvious is igazán belemenős képletek, utóbbi pedig bőven hozza a poszt-punkos éveket. Vagyis amikor az olyan dalok születtek, mint a Spirit of Keith Moon is. Tisztes helytállás tehát ez a lemez is, csak csinálhattak volna inkább videót a jó számokból baszki.