Az utolsó nagyon erős New Wave of British Hardcore emlékem, hogy ott kellett hagynom a pulton egy Arms Race kislemezt, mert már nem volt készpénzem. Esküszöm nem volt könnyű, hogy ezt az egészet kiheverjem. Előtte jött ki nem sokkal a Game No One Wins című anyaga én meg épp újfent beszartam, hogy mi megy mostanában Angliában. London és Leeds, hogy a szaros vicceimet félretegyem, mert szerintem egyébként tényleg kurva nagy érdem, ahogy ezek a fiatal bandák visszatértek a hardcore leglényegibb lényegéhez. Hogy agresszíven, lecsupaszítva basszák bele abba a három-négy akkordba, azt amijük van, de röviden, dühösen. A hangzásban úgy is visz mindent a nyolcvanas évek, szóval az olyan bandák, mint The Flex, Violent Reaction és Arms Race csak ráfűszereztek és máris arcon rúgott az újracsomagolás. Utánuk pedig jönnek az olyan bandák, akik szintén ezen a vonalon tolják. Köztük a friss lemezes Big Cheese is. 

A tavaly megjelent Bad Reaction kislemez is brutális volt, az alapján már nyugodtan lehetett sokat várni ettől a most megjelent friss anyagtól. A Punishment Park is jól hozza ezt a britekre jellemző utcagyerek tempót, mert igazából ez is ilyen bakancsos, ökölrázó skinhead hardcore. Csakhogy a vehemens külvárosi gyökereket ezeket a gyerekek is összehozták a NYHC legendával. Rest in Pieces, Breakdown és Killing Time hatások, ezeket az olyan számokban, mint a Mad at the World és a Heartbreak Ball tisztán hallod. Azonban tovább árnyalja a képet, hogy az Identity például a szokásos NWOBHC cuccoknál úgy könnyebb, hogy a témák rugóznak, mint egy Outburst kislemez. Míg a Write Off meg kajak rocker, egyértelműen, mint a rövid életű The Iceman. Avagy tombol Cro-Mags féle kegyetlen crossover. Abszolút hibátlan tehát ez a Big Cheese lemez. Minden amit tolnak nálam örök recept.