A kilencvenes évek nálam nagyon sok mindent kinyitott és ahogy mentem bele került képbe a Nyugatinál az az antikvárium, ahol fénymásolt borítós kazettákon lehetett megkapni, amit máshol nem igazán. Onnan volt Butthole Surfers, Lard és The Jesus Lizard. A Today Is The Day viszont ezek között is nagyon más volt, magamba tudtam volna harapni a Supernova és a Willpower hangzásától. A mindent szabályt felrúgó dobostól, meg ahogy az a basszusgitár szólt, semmit nem ismertem előtte, ami ehhez fogható. Szó szerint sokkot kaptam az olyan számoktól, mint Self Portrait, My First Knife, Sidewinder és hasonlók, de ugyanakkor egy csomó mindent még nem is érettem, így ezek akkoriban megmaradt érdekességnek. Aztán jó pár évvel később jött a Sadness Will Prevail lemez és nekem a Steve Austin féle beteg zenenyelv igazából onnantól nagy kedvenc. Az élet akkor már engem is megpörgetett, ez pedig segített levenni a kibaszott érzéseket.  

Nem akarok semmit ráhúzni, mert fogalmam sincs milyen fazon, de a lemezei alapján joggal gondolhatom, hogy Steve Austin mögött sem egyszerű sztori van. A zenében sem gondolkodna ilyen perspektivikusan, ha nem lenne tudatában a saját ellentmondásos mivoltának, ez egészen biztos. Ebből pedig következhet, hogy miért nincs két hasonló lemez és mitől annyira szélsőséges ez a több tucatnyi anyagból felépülő kollekció. Melyek közül az utolsó alkotás is meglehetősen végletes volt. A hat éve megjelent Animal Mother is egy túlhajszolt, ideges kísérletezés, miközben egyértelműen személyes útkeresés, csak emberünk valahogy mindig elhagyja a kijelölt utakat. Biztos ő sem akarja, hogy vége legyen. Ezért nyomja úgy, mint egy idegen. 

Ennél aktuálisabb lemezcím pedig nem is lehetne. No Good To Anyone. Egyből egy hétperces címadódal, lassabban felszívódó, de fogós dallammal. Kiszámítható, de ugyanakkor hangulatos tétel, ragadós refrénnel, kellemetlen szöveggel, meg kő egyszerű, rohadt gyors dobokkal. Olyan, mintha a Today is The Day black metált játszana. Csak azzal a különbséggel, hogy ez a szám és ez a lemez is teljesen hivalkodásmentes. Az Attacked By An Angel és a You're All Gonna Die is jól fogyasztható, komótosan ringó, nyugis számok. Nem akartak szétszedni, inkább csak úsztam velük a hullámon és hagytam, hogy Steve barátom megmutassa a hetvenes éveket, amit természetesen a saját szűrőin azért átengedett. Effektezett Black Sabbath, amihez kurva jól elkapta az éneket, ami ráadásul faszán is lett keverve. A Cocobolo is pont ilyen szerethető keverék. 

Aztán beütött a Burn In Hell és elgondolkodtam, hogy ez így sokkal stílusosabb, mintha csinált volna egy feldolgozáslemezt. Amiket hallgatsz, az valóban egy részed lesz, szóval visszaadhatod úgy is, hogy az már a tied, mert különben tényleg az. Ezért tök menő például a Jane's Addiction hatása ebben az utoljára említett számban. A Burn In Hell és a Son of Man is legendás rocknóták, miközben mind a kettő nagyon durván meg is lett csúsztatva. A Callie pedig egy olyan ballada, amihez hasonló legalább száz van már  mélyen belém égve, de ha nem így hallanám, nem emlékeznék rá, hogy az ilyet is mennyire kedvelem. Gondolom ezzel Steve is így lehet és látod hiába ő az egyik legőrültebb, mégis szeret nosztalgiázni. A zenén keresztül rengeteg minden összegződik és a No Good To Anyone is egy kibaszott érzelem gazdag anyag. Born In Blood a sivatagban, a Mexico pedig még délebre utaztat. A címadódalnál azt írtam, hogy black metállal lett beoltva, de érzésre ez az egész a blueshoz sokkal közelebb van. Ez egy elnyűtt fazon reménytelen világképe, nagyon tökös szép zenékkel. Füstös, zajos sufnifilozófus, vagy nagyon okos büdös doomster. Ilyesmi lett a tizenkettedik Today Is The Day nagylemez. Amit természetesen meghallgatok még vagy ezerszer, mert a Ripped Off című szám esetében is tíz év kellett, hogy rájöjjek, hogy az a kedvencem.