Tizenöt évvel ezelőtt alakultak, amikor még nem volt divatos a supergroup kifejezés. Mondjuk underground körökben később sem lett az, pedig az elég paraszt, hogy Cobalt, Indian és Nachtmystium tagok tűntek fel egy csapatban, melynek már az első albuma, azaz a Spawning the Nephilim is elég nagyot ment. Aztán az azt követő Pervertor meg már szinte verhetetlen. Legalábbis ezen a  black / sludge vonalon, amit a Lord Mantis eleresztett a láncról.

Nagyjából két hete csináltam IDE egy metál moslék válogatást, amit követően maradt bennem hiányérzet. Közben elkaphatott valami más, de eredetileg úgy terveztem, hogy belerakom az egyetlen Skitliv nagylemezt, vagyis a Skandinavisk Misantropi címűt. Sokat hallgattam mostanában, meglehetősen szilánkos és életidegen, ahol a legmocskosabb norvég black és a tradicionális, de lelakott doom keveredik. A Shining gitárosa és Maniac tehát durván szítják ezt a vonalat, de a semmiből most ismét előkerült egy Hellhammer crust lemez, amit a kéttagú VUAL prezentál. A To End All Life pedig sötét, mint a sűrű okádék, amit korunk kifogyhatatlanul produkál. 

A hatvanas évek legelején Texas déli részén egy pap megerőszakolta és megölte a helyi szépségkirálynőt, Irene Garza tanárnőt. A fazont nem tartóztatták le, mert nem volt ellene bizonyíték, de az egyház azonnal áthelyezte egy eldugott telepre, ahol a bukott tisztelendő urakat rejtegette. Erről szól az a súlyos Wailin Storms szám, amivel két éve megismertem ezt a kurva jó kis zenekart. Akkor jöttek ki a Sick City című lemezzel, ami után mindenre rámentem, amit eddig kiadtak.

Ilyesmi zenét csinálni és turnézni vele manapság, szerintem sokkal inkább punk, mint pusztán punkzenét csinálni. Mondjuk a nyolcvanas évek elején még Nick Cave is punknak számított, még ha a The Birthday Party nevű bandája sem egy hagyományos punkbanda volt. A legendás ausztrál zenekar és a komoly szólókarriert befutott énekes históriája itt pedig abszolút analóg, mert a brooklyni Bambara is nagyon hasonlóan szól. A trió úgy tíz éve egy noise cuccal indított és aztán elkezdődött az utazás, ahol egyre nagyobb hangsúlyt kapott a poszt-punk hangzás, majd jött a misztikus dél és az elhagyatott közép-nyugat, meg a komor gothic americana furcsán romantikus, romlott hangulata. 

Sok fiatal grindcore banda rakta fel magát azzal a térképre, hogy a méltán híres Agathocles zenekarral összehozott egy split lemezt. Két évvel ezelőtt ezt az opciót a szlovén Slund is kipipálta, de ettől én még kurvára nem vágtam, hogy ezek itt rohadnak a a szomszédban. Pedig kiadvány is van bőven és ez a sludge / powerviolence keverék az egyik kedvencem, mert baszottul szét tud szedni ez a fajta hangzás. Dzsuvás, zajos roncsderbi, elég csak a tavaly megjelent Slundcore Superhero lemezt visszahallgatni és kiderül, hogy ők is abban hisznek, hogy néhányszor pár másodpercbe minden szar belefér. Aztán jött ez az undorító karantén és a szlovének erre úgy reagáltak, hogy bevonultak a stúdióba és felvettek kilenc feldolgozást, csak emblematikus bandák számaival. A szórás pedig elég vad, fért bele Charles Bronson, Wu-Tang, Nirvana, Acid Bath és Eyehategod is. Szerintem a számok minimum felét azért elég faszán elkapták. 

Ez van, amikor az elköteleződés sejtszinten is beépül. Ezért van, hogy sorban jönnek a coloradói színtér bandáitól azok a metál lemezek, amik nagyon durván behúznak. A Blood Incantation éteri és rejtelmes. A Spectral Voice vaksötét és förtelmes. A Primitive Man elviselhetetlenül nyomasztó. Mindhárom banda világa teljesen elborult és a hangzás terén is ultrasúlyos, végletes, mégis mindegyikben van valami hipnotikus. Olyan, amit hallgatsz és nem szabadulsz. Az élmény fejlődik, terjed és növekszik, mintegy veled élő parazita. Pont ilyen a három fent említett banda tagjainak új projektje is. A Black Curse bemutatkozólemeze ugyanis szintén fölénk emelkedik és csöpög belőle a túlvilági a szutyok. Ezer halál a holdfényben, itt minden éjszaka van és könyörtelen. 

A kilencvenes évek elején, akitől a zenéket szereztem - Zoli a Sedative Bang dobosa - már krishna hívő és straight edge volt egy ideje. Nekem nagyon sok mindent ő mutatott, ami örökre beakadt, de a Shelter nekem elsőre túl dallamos volt. A Youth of Today, a Bold és a Battery akkoriban sokkal inkább lázba hozott, szóval megvolt az első három lemez és elvolt fent a polcon. Aztán pár évvel később az Attaining the Supreme előkerült és valahogy beütött, hogy az egy piszok jó punk lemez. Azóta néha megpörgetem váltogatva a többivel. Viszont élőben sajnos soha nem láttam őket, pedig megnézném, ahogy Ray Cappo és John Porcelly  meg a fene tudja ki még így megpörgeti - vagy húszan megfordultak már a bandában - ezeket a különös inditatásból íródott számokat. Decemberben megint Philadelphiában játszottak, amit rögzített a hate5six csapata és tegnap feltöltötték a csatornájukra. Ez van péntek estére.  

Alap, hogy  minden kísérleti banda úgy indul, hogy a dobosuk megmegy kajakra. Szerintem ez a Lightning Bolt zenekar története is, hogy Brian Chippendale egy kibaszott veszélyes zseni, Brian Gibson pedig tud erre a tempóra rezegni. A duó túl van huszonöt éven és hét teljesen szétszállt lemezen, melyek közül a Sonic Citadel pont tavaly jelent meg. Írtam is ITT róla, de valójában kicsit megfogalmazhatatlan, amit ezek ketten nyomnak, ugyanis egyetlen halmazba sem fér bele. A tiszta elmebetegség azonban leginkább a koncerteken szabadul el, úgy sejtem ott jön át, de sajnos még soha nem láttam élőben a bandát. Szóval sóvárogva, de leginkább leakadt állkapoccsal néztem ezt a frissen feltöltött tavalyi felvételt, hogy mit nyomtak a Le Guess Who? elnevezésű fesztiválon Utrechtben. Bizony mondom néktek, a csávó félelmetes. 

Aki egy kicsit is ismeri ezt a zenekart, azt tudja, hogy megállíthatatlan. Egy koncert, két turné, új sapi, friss hetes, aztán megint elölről ugyanez a lemez. Az aktuális szitu ezt részben viszont blokkolja, de még ez sem jelentheti azt, hogy nem hallasz tőlük valami újat. Tegnap ugyanis felkerült egy"karantén szett", amiben hét új szám is szerepel. Ezek is rajta lesznek a készülő új Crippled Fox cuccon, szóval hamarosan friss energiabombázás budapesti thrashcore módra. A fenti képet pedig a rókák oldaláról loptam, onnan küldik a sok szeretetet és buzdítanak, hogy hallgasd ezeket otthon, meg szedd azokat a kurva vitaminokat. 

Az Alchemist nevet párszor már én is fényezgettem, utoljára azt hiszem pont az új Step Brothers videó miatt. Az viszont csak egy projekt az ötvenből, ami párhuzamosan fut a faszinál, aki mostanában is mindenkivel közös lemezt csinál. Vagy, ha pontos akarok lenni, igazából vele akar dolgozni mindenki, mert kurva jók az alapjai. Így aztán csak a tavalyi termés, hogy Action Bronson, Meyhem Lauren, Boldy James és Freddie Gibbs is adott ki vele közös cuccost, miközben jöttek sorban a saját instrumetális anyagai is. Atom zenefüggő a pali. Most pedig Conway the Machine gyilkol az alapjain, ugyanis megjelent a Lulu című hat számos közös kislemez.