Az első három albumtól bárhol és bármikor behorpad az arcom, de azért az is tény, hogy később jelentek meg bőven vitathatóbb jelentőségű Integrity cuccok is. Konkrétan úgy tizenöt évvel ezelőtt már nagyon úgy festett, hogy ez a banda is lelakja azt a nevet, amit hardcore térképre elég keményen feltett. Dwin közben átjött Belgiumba és a Suicide Black Snake album után az egész bandát újrarakta és megtalálta Domenic Romeo gitárost, aki szerintem egy kurva nagy játékos. Jött a Relapse Records és a  Howling, For The Nightmare Shall Consume című anyag, aminél abban az évben nem született jobb metál lemez. Hatalmas gitárhős témák vannak rajta, Dwin hangja meg egyre lelakottabb, szóval tényleg nagyon szép szörnyűség lett. Ennek az albumnak a turnéján rá egy évvel később pedig Pesten is játszottak, ahol szinte ugyanezt az összeállítást hallottuk és szakadt le a Dürer kisteremben az arcunk.

Emlékszel, hogy mit művelt Alice Cooper a Black Juju című számban? Aztán arra, amikor a Stooges a We Will Fall címűt hatvankilencben megírta? Elképesztő állapotok uralkodtak a rockzenében, mikor a kiégett elmékben a hallucinogének, voodoo szertartások tanulmányozásába kergette a kíváncsi hippiket. Leeds mondjuk nekem eddig nem arról volt híres, hogy Alice Cooper és Iggy Pop testvéreink ifjú szellemének állít emléket, de az angol hardcore fővárossal ellentétben ez egy kurvára másik hely a nagy amerikai térképen. Összehozták ott páran ezt a Banshee nevű zenekart és belegyalogoltak ugyanabba a sűrű dzsungelbe, ahol mint tudjuk, nagyon sokan elvesztek. Az őrült táncban pedig olyan bandák születtek, mint az MC5, a Hawkwind és a Black Sabbath. Őket isteníti ez a Livin' In The Jungle lemez. 

Jön a hír, hogy új banda alakult Power Trip meg Fucked Up tagokból, te meg egyből azt gondolod, hogy most ugrasz fejest egy újabb istentelenül dühös crossover pokolba, de ezúttal nem így van. Bár a készülő anyagot a Quality Control HQ és a Triple B Records gondozza, az egy a kilencvenes évek legelejét idéző és elég felemelő ipari zene, elegáns poszt-punk és klasszikus rock elemekkel. Dobgépek, filmzenés tájképfestészet és tragédia, az első szám szerintem kurvára ígéretes. Jonah, Mike és Riley pedig nem csak Nine Inch Nails és Ministry rajongók, hanem nagy képregény fanatikusok is, így a tizenkét colos kiadvány kedvéért szövetkeztek egy Lale Westvind nevű ilyeneket rajzoló taggal, aki végül a borítót alkotta. Meg kell hagyni a Masterpiece Machine  megint egy kibaszott ígéretes sideproject. Ezek jönnek majd ki a lemezen. 

A Feast For Water című MESSA lemez számomra felülmúlt minden doom cuccot a megjelenésének évében. Az olaszok elképesztő színvonalon alkotnak, ahol egyszerre van helye súlynak, szaxofonnak, klasszikus metálnak és bluesnak, egy nagyon komor és nagyon finom szövedékben. Részben azoknak a legendás gitárszólóknak köszönhetően, amikből Alberto szinte mindenhova csepegtetett abban a nyolc tökéletes számban. Újrahallgatva, tulajdonképpen már ott kiderült, hogy a faszi kezében ott van egy ilyen lemez, csak akkor ezt még nem írta meg. Most viszont Swamp King néven itt a MESSA gitárosától egy szólólemez, ami tisztán delta blues és kurvára férfizene. 

A patkány karantén egy kimondottan mosdatlan, de kurva rövid crust anyag. Hallgattam volna még egy darabig, ahogy a csaj gecire üvöltözik, mert amúgy nagyon élem ezt a fajta állatot. Amolyan mentális állapot, amivel gondolom bezárkóztak a próbaterembe és aztán kihányták punknyelven, hogy csak nagyobb baj ne legyen. Bár úgy fest, hogy egyre inkább fogunk olyan világban élni, ami húsz vagy harminc éve már ott volt a crust lemezek számaiban, borítóin. A Rat Canteen pedig minden tekintetben őket követi. Az üzenetnek a zenét alárendelni. Tetszik, hogy a hangzás sokkal súlyosabb, mint egy tipikus d-beat anyag, ez pontosan ilyen Deviated Instinct gitárokkal jó. Ez egyébként ez a zenekar első anyaga, a színhely Németország és Ulm városka, de a történetnek van magyar vonatkozása is, az pedig a gitár és a háttérből üvöltő, dühöngő barbár. 

Mondom, hogy The Spudmonsters. A kilencvenes évek első fele és Cleveland. Most viszont Kaliforniában hozták össze hasonlóképpen a dolgokat, ahol a nyolcvanas évek pörgős hardcore tempója pörköl, kombinálva a régi sulis crossover / thrash döngöléssel. Az új Rotting Out lemezen szinte mindent elsütöttek, ami örök, kurva jók ezek az újra lefutott körök. Pár év csend után egyértelmű, hogy így kell visszatérni és tíz ilyen számmal, ezzel a kurva jó hangzással a színpadon letiporni.  

Hogy a Boy Harsher az egyik legjobb synth pop / dark wave duó manapság, ez nem is kérdés. A régi Pain, vagy a tavaly megjelent Careful a fülesben és úgy futni sötétedés után a lakótelepen este, hatalmas szertartás. Mindent átmentettek az új évezredbe, ami nagyon jól el lett kapva a nyolcvanas években. Táncolható, érzékeny és hideg, mikor keményebb, kicsit tényleg olyan, mint a Nitzer Ebb. Engem viszont nem csak a minimalista techno / dance szettekkel vettek meg, ugyanis a videóikat is nagyon bírom, baszott jól el tudnak kapni egy-egy hangulatot. A napokban pedig egy újabb remek alkotás látott napvilágot Electric címmel, mely szám a Country Girl Uncut című limitált kiadványon szerepel. Ehhez készült tehát a következő videó. Meg ha már itt vagyunk, a Nude Club egy másik Boy Harsher cuccot is kiadott, a R.O.V. / Part Time Punk session lejjebb szintén megtalálható. 

Egy negyven éves zenekar, három ember személyében fix maggal és tizenegy lemezzel. Az Einstürzende Neubaten nem stílust, hanem stílusokat teremtett, azzal ahogy folyamatosan kísérletezett és tolta kifelé a zene határait zajig, ami olykor vad volt és néha szelíd. Hihetetlen, hogy berlini zenekar új lemezen dolgozik, vagyis csak dolgozott, ugyanis május 15-én fog megjelenni az a dolog, ami az Alles in Allem címet kapta. Valójában azonban már az egész album fent van és pár napja a banda egy videóval is kinyilatkoztatott, ami a Ten Grand Goldie című tételhez készült el. Még nem sikerült az egész lemezt meghallgatnom, de az említett szám után ez még mindig elég ígéretes zeneileg, az üzenetét pedig majd később megfejtem. Addig viszont itt van minden, ami eklektikus, provokatív, szörnyen könnyed és kurvára német. 

Tisztán emlékszem, mikor először beütött a Path of Totality. Még Amszterdamban laktam és épp egy törött ablakkal bajlódtam, mikor lejött a màsodik Tombs lemez. Egy rohadt hideg, esővel megbaszott napon szegezte nekem a Relapse, én fogtam a kurva nagy szegeket és miközben hallgattam, a fennálló problémát a garàzsban talàlt pozdorjalappal megoldottam. Nem a zene miatt akartam, hogy a szobàban sötétebb legyen, egyszerűn csak túl dràgànak talàltam a szerelőt, aki kicserélte volna az üveget. Az elégedettség és a Neurosis ìzét egyszerre éreztem, azt hiszem a Path of Totality volt az első olyan poszt-metál lemezem, amin a dallamosabb black és az ilyen hangzàs mögé elrejtett Helmet egymàsba folyva öntöttek nyakon. Egy tetőtéri luk volt és beàzott a plafon.

Körbejárni és megismerni egy helyet lehet tárgyilagos vagy emocionális. Ez a videó azonban a két megközelítést ötvözi. Fontos a forma a távolság és a környezet, de aztán megjelennek az érzések és az egésznek valahogy egészen különleges hangulata lesz. Piszok egyszerű ötletből nagyon mély benyomás, így jellemezném ezt a kisfilmet. Nem egy hagyományos klip,  mégis a legjobb zenés videó, amit mostanában láttam. Mathieu Ball, vagyis a a BIG|BRAVE tagja egyébként fotós is, ezt a videót pedig ő jegyzi, amiben mellesleg a zenekar egyik szerzeménye csendül fel a fentebb látható emeleti ablakból.