Nagyjából két hete csináltam IDE egy metál moslék válogatást, amit követően maradt bennem hiányérzet. Közben elkaphatott valami más, de eredetileg úgy terveztem, hogy belerakom az egyetlen Skitliv nagylemezt, vagyis a Skandinavisk Misantropi címűt. Sokat hallgattam mostanában, meglehetősen szilánkos és életidegen, ahol a legmocskosabb norvég black és a tradicionális, de lelakott doom keveredik. A Shining gitárosa és Maniac tehát durván szítják ezt a vonalat, de a semmiből most ismét előkerült egy Hellhammer crust lemez, amit a kéttagú VUAL prezentál. A To End All Life pedig sötét, mint a sűrű okádék, amit korunk kifogyhatatlanul produkál. 

Lassan minden emberi élet ebben a visszaöklendezett betegségben úszkál és ez az album remekül elkapta a hangulatát annak, hogy milyen lesz majd egyszer belefulladni a felgyűlt szarba. A zenészek állítása szerint mind a hat számot Thomas Ligotti "Songs of a Dead Dreamer" című írása inspirálta, ami a szerző vérfagyasztó világlátásának csak egy újabb allegóriája. Belemennek a pszichológiába és már a spoken word felvezetés is hidegrázás, ideglelés, hogy aztán a vánszorgó vagy középtempós kreatív témák végképp kicsináljanak. A CancerBeast hét percen át fúrta az elmém tűzfalát és imádtam, hogy szinte végig lassú, kínzó, de ugyanakkor az atmoszféra viharos, lidérces marad. 

Akárcsak a Spreading the Poison és a Nethescurial. Százéves horror feketében és fehérben, mint az élet törvényszerűségeinek időtlen értelmezése. Nincs rozsdamentes amortizáció, mikor törik a lakat, nyílik a vaskoporsó és elszabadul a halál angyala. Finally, Fields of Silence... A legjobb black metál crust, amit az elmúlt két évben hallottam. Megátalkodott, apokaliptikus az egész anyag. Ezt a koncepciót pedig a gyorsabb We Are the Vanguard is tökéletesen deklarálja. Shining és Carpathian Forest, csak sokkal jobb gitárokkal. Meg Misery, amikor éppen rohadtul epikus. Így kell megírni egy előzmények nélküli legelső albumot.