Pár hónapja már gondolkodom azon, hogy mi lehetne az a plusz tartalom, ami kicsit megszínesíti ezt a kizárólag az én írásaimból álló és ezáltal némiképp egysíkú oldalt. Aztán egyszer csak bevillant, hogy mit is csinálunk a koncertek előtt a klubok folyosóin. Sztorizunk baszki! Koncertekről beszélgetünk, mesélünk egymásnak az egykori, vagy közelmúltbéli bulikról. Szóval innen jött az ötlet, hogy legyen itt is egy ilyen legendamesélő cikksorozat, ahol te és bárki más is megírhatja ide stílustól függetlenül annak a koncertnek a sztoriját, ami húsz éve. Az első itt megjelenő ilyen jellegű írás pedig Vági Péternek köszönhető, aki felhívásom után másnap már pöckölte is a következő beszámolót. - Tehát ha van kanalad, most kicsit több időd, meg sok szép emléked, hogy kivel és mekkora okosságokban voltál, mikor ezt vagy azt a bandát láttad ne fogd vissza magad. Küld el a facebook csatornán, vagy a csababelley@gmail.com címre.  

Ha őket még be kell mutatni, akkor nagy gáz van! A Death ugyanis minden idők egyik legjobb zenekara, akiknek Spiritual Healing című lemeze szerintem a teljes metál felhozatalt számba véve is a tíz legnagyobb között van. Amikor pedig ennek a zenekarnak a maradéka - RIP Chuck Schuldiner - megtudta, hogy a világ az élőzenétől jó időre el lesz tiltva összefogott a kiadóval és előszedték azokat a még ki nem adott koncertfelvételeket, amiket jó ideje őrizgetnek. A sorozat végigkíséri a legendás banda teljes pályafutását és minden felállását a különböző időszakokban rögzített felvételeken keresztül. A Relapse Records vállalása tehát, hogy két hetente elérhetővé tesz egy Death koncertet minden digitális platformon, amíg a járvány miatt tömegesen meg vagyunk bénítva. A sorozat első darabja pedig ez a montreali buli, amit kilencvenöt nyarán rögzítettek. 

A The Way It Is és főleg a Where The Wild Things Are nyomában. A két válogatásalbum, amin összesen huszonegy zenekar demonstrálta, hogy is néz ki a NYHC irányzat vagy mozgalom, úgy nagy vonalakban. Vagyis nézett ki még akkoriban, mert ennek az egésznek már úgy harmincöt éve, de a The Fight a hatásai révén pontosan oda tekint vissza, abba a kibaszott kemény, eltörölhetetlen múltba. Ami akkor működött New Yorkban az most is ugyanolyan inspiráló és halhatatlan, ez a helyi banda pedig viszi tovább a lángot. Nem túl kedves, bakancsos hardcore. 

Láttam őket kicsit több, mint  három éve Budapesten élőben. Ólomsúlyokkal megpakolt,  harapós raptor grind. Nagyjából előtte jött ki a harmadik lemez valamikor, ami hangzásában és tempójában is a modern vonalat hozta, mondjuk a Wormrot, Rotten Sound és Infernal Coil zenekarokkal párhuzamosan. Két éve viszont megjelent az azt követő Misery Rites című cuccos, az viszont már sokkal lassabb anyag volt. Toltak még lefelé a hangzáson és egyre inkább metál témákból építkeztek, meg abból az anyagból az is vastagon lejön, hogy ők is rommá hallgatták a chicagói és a denveri színtér brutális bandáinak újdonsült cuccait. Tehát ilyesmire számítottam, de a meglepetés és a csalódás pofonja egyszerre csattant. 

Se isten, se ember, ez a XIBALBA. A kaliforniai zenekar ugyanis tele van igazi őrült arcokkal, akik se a zenében, se privátban nem szaroznak. 2007 óta nyomják, amikor a három gimis barát rátalált erre a pokolian sötét, tonna súlyos hangzásra, amit már az első Madre Mia Gracias Por Los Dias albumon is demonstráltak. 2010 után pedig még két nagylemez érkezett, meg párszor Európát is lerúgták ezek a vehemens gyerekek, de aztán meglehetősen hosszú csönd következett. Évi néhány koncerttel kibekkelték, azt is főleg az Államokban. Szóval ideje volt már ennek az új albumnak, melynek Anos En Infierno lesz a címe és május levgégén jelenik meg. Ezt most megint a Southern Lord Records gondozza és az első új számot a kiadó pakolta fel a csatornájára alig néhány órája. 

Már régóta álmodoztam róla, hogy ezt a cikket egyszer megcsinálom. Nem tudom lesz-e időtök végigrágni, de az biztos kurva élet, hogy nekem most volt időm megcsinálni. Tíz metál lemez, egy sincs köztük, ami geci híres, meg ilyen baszott peckes, mert ezek a bandák szerintem egy percig sem akarták, hogy bármi is szebb legyen. A szerelem pedig pont attól működik, hogy megvan a kémia. Vagyis háborúk, perverziók és blaszfémia. A hangzás és a tartalom között tehát úgy jött létre a harmónia, hogy rohadtul nem lett kicsinosítva. Ez egy igazi moslék metál válogatás. 

Nem nevezném black metálnak, ahogy a Gorguts sem death. A Krallice alkotásai inkább csak teljesen őrültek, mert a puszta káosz az, amiből rendszerszinten építkeznek. Végletesen tehetséges zenészek a föld alatt, akik arra áldozzák a tudásukat, hogy a legabsztraktabb víziókból teremtsenek lehetetlen zenenyelvet. Nekem a Years Past Matter az abszolút csúcs, de az előtte megjelent három lemez sem hiszem, hogy egyben lemegy, mert pontokon szinte emészthetetlenek. Szóval New York City négy tagú bandája abszolút zenei csemege, akár csak egy Weakling, Thantifaxath vagy más kuriózum bandák, akik felemelték a modern black metált. A The Wheel meg egy olyan szám, ami már a következő albumot konferálja, az pedig még idén megjelenik. Nagy valószínűséggel ismét a Gilead Media gondozásában. A friss téma alá pedig beraktam egy két hónappal ezelőtti koncertet, ott több új számot is játszottak.

Van egy Rita nevű barátom, aki talán most is épp a Sterilize című utolsó Unsane lemez negyedik számát hallgatja és közben azzal áltatja magát, hogy még egyben van a zenekar. Amúgy meg tényleg kurva nehéz elengedni a jó dolgokat és az Unsane valóban az volt. Chris Spencer frontember viszont nem sokáig gyászolt, hiszen nagyjából egy évvel ezelőtt már jöttek a friss hírek, hogy létezik a Human Impact. Nem tudok jelenleg elképzelni ennél húsbavágóbb bandanevet, de a történetben az sem elhanyagolható részlet, hogy Chris mindezt a Cop Shoot Cop két egykori tagjával és köztük a Swans aktuális dobosával hozta össze. A bemutatkozóalbum pedig pontosan olyan lett, mint amilyennek ezekkel az előzményekkel elképzeltem.

A Tukker Booking, avagy Máté lelkes szervezőmunkájának köszönhetően sok kurva jó bulit láthattunk az elmúlt években Pesten, de az egyik ezek közül biztos a Wake és a Backslider közös koncertje volt. Némi technikai malőr után és körülbelül harminc nézővel mind a két banda szanaszét szedett, nem spóroltak az energiákkal. A kettő közül pedig a Backslider volt, amit jobban vártam, mert a Motherfucker című hatszámos lemez számomra abszolút etalon. Nagyjából minden rajta van azon az anyagon, amiért iszonyat tudok rajongani.

A Pink Floyd sem biztos, hogy evilági, Kool Keith is elég furcsa pali, de aki megálmodta ezt a mashup lemezt, az is egy konkrét elmebeteg. A zene királya és a világ bolondja, ahogy a művészi kidolgozású részletekre az agymenéseit ontja. Én meg azt kell mondjam, hogy nagyon korrekt volt a mintavétel, mert súlyosan pszichedelikus maradt a hangulat, ami megtiszteli az űrből jött Kool Keith urat. Kibaszott érdekes anyag, amit élveztem az első másodperctől az utolsóig és ráadásul ingyen letölthető.