A Sacrificial Cake sem mostanában jelent meg. Jarboe szólókarrierjének második nagylemeze, ahol a rá jellemző eklektikus vonások már határozottan túl voltak azon a Swans fanatizmuson, ami az énekesnő életében a nyolcvanas éveket kitöltötte. A Sacrificial Cake után tizenöt évvel később a The Men című dupla album pedig szintén volt olyan fajsúlyos, hogy azt jelezze, az újjászületések sorozatában, a nőben lakó zene időtlen. A legnehezebb mérföldkőnek számomra mégis a Mahakali maradt meg, én máig úgy érzem, hogy zeneileg ott nagyon sok minden kiteljesedett. Ezek mellett az elmúlt huszonöt évben egyébként rengeteg anyag jelent meg és Jarboe esetében azt könnyebb felsorolni, hogy mivel nem kísérletezett, hiszen billentyűk, vonós hangszerek, noise, folk, jazz, industrial és komoly zenei elemek ugyanúgy részei a történetnek és ez a történet még ma is nyitott. Két évvel ezelőtt egy jellemzően metál kiadó adta ki a The Cut Of The Warrior című utolsó albumot. 

Egy látó asszony és az ő varázslatos hangja, ahogy átránt azokon a titokzatos kapukon, amik mögött mindig másmilyen kor és tájkép fogad. Dobok, tűz, száműzöttek és temetés, az utolsó lemezen is ugyanaz a megnevezhetetlen látomásosság. Az ismerősen teátrális ének mellett viszont határozottan minimalista hozzáállás a zenei környezet kialakításban. A The Cut Of The Warrior épp ezért egy nagyon visszafogott lemez, kimondottan csendesebb érzelmekkel. A most megjelent Illusory hangulatához hasonlóan. Csak valahogy ez az új album még inkább mélyre merül a nosztalgiában. A címadó dal és a Flight is amolyan hivalkodástól mentes összegzések, az eddigi felhalmozott tudások esszenciái.

Az album első felén az Arrival tehát az egyetlen dinamikusabb darab, ott van masszív elektronikus alap. Aztán egy fátyolos templomi sirató és azok a burkoltan közel és távol-keleti dallamok, amik finoman utalnak Jarboe spirituális inspirációira. A Nourish című szám zeneileg nálam el is vitte a lemezt, meglehetősen kísérteties és keleties hangzásával. A Man of Hate pedig a lemez másik csúcspontja. Én mindig leírom, hogy énekesek közül az a legbátrabb, akit nem kísérnek csak egy akusztikus gitárral. Főleg, ha ennyi komor és mégis klasszikus a dallam. Jarboe egyébként november 27-én pont egy gitárossal Budapestre is ellátogat, akik régóta szeretik, szerintem az új lemezzel is megbarátkoznak.