Mikor a turné sokadik napján egy zenekar hordja fel a saját cuccait a pincéből, én megyek el mellettük, ők meg csak azért leraknak megint mindent, hogy lepacsizhassanak velem és megköszönjék, hogy eljöttem, az azért jelent valamit. Nem azt, hogy a haverjuk vagyok. Először láttam őket élőben és összesen három mondatot beszéltünk mikor vettem tőlük pár cuccot a koncert előtt. Szóval a Racetraitor ma is így áll hozzá a dolgokhoz. Mégsem voltunk többen harmincnál a teremben. Ők, Chris Colohan, Jimmy Chang és Andrew Hurley ennyi figyelmet kaptak Budapesten. Ami bevallom, nekem azért kicsit furcsa volt. Mindenesetre a SECT előtt a Racetraitor viszont ultra durva volt. 

Tudom sokan nem szeretik, ha a számok között hosszas kirohanások vannak. Ilyenkor mindig látom és főleg itthon, hogy azért elégedetlenül is meg tudnak csavarodni a fejek. Eljönni és egyet nem érteni, nos szerintem a tudathasadás nagyon kemény cuccos. Anélkül viszont, hogy nincs mondanivalód az emberek számára, felesleges a színpadra lépni. Vagy legalábbis ebben a műfajban biztosan az. A Racetraitor név ellenben nagyon úgy fest, hogy garancia marad és nem azért jöttek vissza közel húsz év után, hogy vigyorogjanak a rajongókra és kussoljanak arról, amit senki nem szeret hallani. Bár ők régen sem kussoltak és sosem voltak buli zenekar. A Burn The Idol Of The White Messiah című első és sokáig egyetlen lemezük pontosan attól maradt klasszikus, hogy kurva kemény véleményeket fogalmazott meg. Olyan zenei vonalon, amit mondjuk a Chokehold, a Groundwork és a 108 követett. 

Ezek mellett azonban ott van az említett lemezen az a plusz, amit nem csak az üzenetértéke ad meg, mert zeneileg is lettek kitolva a határok bőven. A death metal brutalitását súrolja néha, miközben az ének inkább spoken word, ahol durván a radikális gondolatok tombolnak, de durván. Szóval tény, hogy a kilencvenes évek végén a műfajnak még volt egy nagyon markáns időszaka és annak fontos építőköve lett az az anyag. Amit a hosszú csend követett, egészen a mostani visszatérésig. Tizenhat év pedig rengeteg idő, ha a folyamatosságot vesszük, ami az alkotói tevékenységeknél azért nem egy hátrány. A faszfej központ Trump és a vele is párhuzamos téveszmék világa azonban megadta az alaphangot ahhoz, hogy olyan számok tudjanak születni a 2042 című lemezen, mint például a By The Time I Get To Pennsylvania és a The Cult Of Eschatology. Az utóbbi olyan fél perccel zár, aminek az All Out War mára a közelében sincsen, pedig őket is atom penge bandának tartom. Azt viszont nem állítanám, hogy ezek lettek a kedvencek, mert abban benne lenne, hogy bármely másik tétel esetleg gyengébb, de nem. 

Kurva vastag ez a cucc és egy stúdió mai lehetőségei a húsz évvel ezelőttiekhez képest, finoman fogalmazva sem tett rosszat a daraboknak. Amikből könyörtelen egység épül, tízszeres erővel és úgy huszonkét percen át. A múlthoz képest kevesebb lassú résszel, megtartva a komplex gitártémákat és a metálból hozott formulát, de mindezt fékek nélkül, csupán egy-két hosszabb kiállással. A Three Minutes Of Hate közepén például és a Cataclysm végéhez is közel. A szövegek visszafojtott narráció nélkül, Mani Mostofi énekest csak üvölteni hívta vissza a valóság, azt viszont tizenhét hangszínen. Azokról az aktualitásokról, ahol a díszlet a kereszt és sikít a téboly. Nem bírom ki, hogy ne írjam le, egy ilyen lemez után annyira szánalmas a metalcore címkével beárazott srácok létigénye, nem is értem, hogy a vans csukától felfelé két tetkó és a Linkin Park refrénekhez való beteges vonzódás, hogy a picsába lett metalcore, mikor ez az album az és semmi más, ami ettől kevesebb. 

Érdekes párhuzam egyébként, hogy odaát és idehaza milyen nyomasztó hasonlóságok vannak és ez kit hogyan szólít meg. Szívesen sorolnám a régi és új bandákat kint és itthon, akik ezért és mert ezekkel szemben pakolják oda mostanában ütősen a magukét, de nem akarom rabolni az időtöket attól, hogy eszetekbe jusson csinálni valamit. Én is ezen gondolkodom. Csapszegvágót kell csinálni a szavakból, mert kurva sok a kerítés. Sokszor megfogom hallgatni az új Racetraitor lemezt, de csak ennyit akarok megjegyezni az egészből. Egy hete a forradalom napján Orbán pólós elmebetegeket, ártatlanokat buszba pakoló rendőröket és menetelő nácikat láttam feszíteni végig az Asztoriától befelé. Szóval most az van, hogy van ez a tíz szám és a tíz szám lett a tele van a faszom az egésszel filmzenéje. Mert, ha itt tartunk most, akkor mi lesz majd később? Úgy, hogy a politika kannibalizmus! A kapitalizmus is kannibalizmus! És már régen el is kezdték rágni a húsunkat....