Aki Plutocracy rajongó és ez végett már átégett rajta a West Bay Koalition minden egyéb veszélyes kiadványa, az már ütheti is ki az ikszet a felső sarokban. Nekem viszont volt egy álmom és hozzá egy röpke órám. Mióta elindítottam a Fekete Macskàt már akartam, hogy Stinkweed Malone neve ott figyeljen a címfelhőben. Ő volt ugyanis a koalíció elnöki posztján,  egy súlyos fazon kemény háttérsztorival és rövid élettel. Akinek mindig figyelmet fognak részemről kapni a cuccai, mert nincs már idő másra, szóval csak a legfaszább dolgokat szabad tolni. Ennek az a cikknek az ötlete pedig pont így jött. Múltkor felpakoltam minden West Bay lemezt egyszerre és két hétig csak azokat hallgattam. Mondj még egy tagot, aki grindcore, fastcore, sludge és powerviolence vonalon is a legádázabb barom, miközben egyedibb rap lemezeket csinált, mint abban a műfajban a hetven százalék. 

Tetszik az a duma, hogy a grindcore az a műfaj, ahol egyéb bandák igyekszenek valami hasonlót tolni, mint a Napalm Death. Több és kevesebb sikerrel. Viszont többnyire elvitathatatlanul remek hozzáállással és nagy kitartással. Ahogy a lengyel Psychoneurosis is, aki szintén nem csinálnak titkot abból, melyik ösvényt tapossák, elég csak ránézni az új album borítójára. Ami már csak azért is érdekes, mert az első nagylemez, miközben huszonöt éven már bőven túl van a lengyel grindcore színtér egyik biztos sarokköve. 

Sötétlila égbolt alatt, jeges felhőszakadás veri a lakókonténerek oldalát. Az élet kihűlt, perifériákon kell, hogy meghúzza magát. Tudják mit csinálsz otthon, ezért nem csinálhatsz semmit. Drótokkal húztak át, lehet te sem élsz, csak azt hiszed. A nyolcvanas években voltam gyerek, Carpenter és Cronenberg rajongó is, ők  kértek meg párszor, hogy képzeljem el azt egészet egy kicsit jobban. Meg persze a Szárnyas Fejvadász VHS kazettán, szóval nehéz elmenni az olyan csúcsragadozó szintetizátor hullámok mellett, amiket Perturbator kreál az elmúlt években. A francia zenész és producer ugyanis szintén tökéletes filmzenét ír a jövő népét megrázó nagy rohamokhoz. 

Volt az a bábu a kilencvenes évek végén, futtában láttam párszor a Flat Beat klipet és ezzel be is volt fejezve. Mr. Oizo nagy szöget nem ütött a fejembe. Szóval mikor láttam, nagy jelentőséget nem is tulajdonítottam annak, hogy a Wrong Cops mozi és a DJ akinek lesasoltam egyszer egy videóját, valamilyen kapcsolatban állnak. Igazából miután láttam a filmet, csak utána olvastam el mindent. Hogy Mr. Oizo valójában Quentin Dupieux, aki nem csak zenei producer, hanem filmrendező is. Aki Marilyn Manson bátyánkat játszatja a filmjében, amit szintén csak akkor vettem észre, mikor az első jelenetben előkerült.

Az elmúlt hetek felhozatala a hardcore pályán elég jó. A Time and Pressure demo is tetszett és a belga Raw Peace Lp sem rossz, hogy csak kettőt írjak. Most viszont egy bostoni banda lemeze jött szembe, ami igazából már augusztusban megjelent, de nem láttam róla korábban megosztást. Pedig a Waste Management már tett le az asztalra 11 évvel ezelőtt egy elég jó anyagot, plusz a tagjai a bostoni színtér más zenekaraiból ismerősek lehetnek. Mind Eraser, Sick Plot, Boston Strangler és Justin DeTore a másik tíz bandájával, akiket most nem sorolnék fel. Mert a Tried and True cuccon van a hangsúly.

Úgy fest az ügy tényleg illegális, mert valakik emléke most csúnyán le lesz nyúlva. A sírrablás sajnos ebben a műfajban sem egyedi eset. Pedig Dimebag szomorú halálával a Pantera lett szinte az egyetlen giga balhé, ami az utánozhatatlan gitáros híján nem kurvult szanaszét. A dolgok viszont nem tartanak örökké, van még olyan mítosz, amit le lehet rombolni a picsába.

Körülbelül két éve lehetett valamelyik kis hazai fesztiválon, amikor azon elégedetlenkedtünk, hogy most mindenki d-beat, meg az ordenáré zajos csörömpölések mennek, de egy jó powerviolence  banda úgy hiányzik a magyar színtérről, mint egy falat kenyér. Ehhez a beszélgetéshez képest csak egy kicsit később aztán két királyság is helyre rakta a dolgokat. Elsőnek Dispolgár, aztán meg NAURU szedte szét tavaly az arcomat.

Mikor először láttam ez a videót egy sztori ugrott be, amit nekem is úgy meséltek. Egy felépülő drogfüggők alkotta színházterápiás közösség lépett fel rendőrök előtt, olyan hozzuk egymáshoz közelebb a dolgokat célzattal. A darab úgy kezdődött, hogy egy srác, aki egyébként is színész volt kiállt fehér ruhában egy vödör vörös festékkel, elkezdte szétkenni magán és közben kiabálta, hogy:Íme az ember! A rendőrök fele meg távozott a teremből. Azért ugrott be, mert az új Offenblok videó koncepciója azt hiszem hasonló lehet. 

A lengyel metál színteret szerintem senkinek nem kell bemutatnom. Az még egy kezdő rockernek is minimum levágós, hogy a black metál színtér körülbelül azonos erőviszonyokat képvisel a skandináv hagyományokkal. A Behemoth hangzatos neve mellett súlyos az underground vonal. Ötven bandát biztos össze lehetne kapni, akiknek komoly közönségük is van arrafelé. De nem különben a thrash metal vonalnál, kik közül a Virgin Snatch és a Terrordome akiket követek, de a lista ebben a szegmensben is sokkal bővebb. Most viszont csak szűken a következő két lemezről, amiket jól esett ma délelőtt kipörgetni. 

Ha egyfolytában zenét hallgatok, nem vezet nehéz út a felismeréshez, hogy néhány ember mellett a zúduló lemezhegyek azok, amik faltól-falig lekísérik az évemet. Ezért érdekes toplistát összerakni a vége felé, mert az egyben valamiféle leltár is lesz az adott évről, ahol hosszú hetek mennek el akár egyetlen lemezzel a fókuszban. Persze másik tizenhét mellett, mint fő szál a párhuzamos cselekmények sorában. A dolog pedig idén sem nézett ki máshogy, de pár pengeéles alkotás végett az első hét helynél nincs mit gondolkodni, ott egyértelmű dolgok vannak. Viszont van egy második vonal, ahol még tucatnyi elég jó cuccos kerül mérlegre a fejemben. Mint a (B.ABUSE) új lemeze is, ami tavasszal biztos lement vagy ötvenszer két hét alatt.