A belem kifordul az olyasmiktől, hogy tíz metál nóta a szerelemről, de ha nem ilyen ostoba és esetlen, alapvetően kedvelem a tematikus cikkeket. Szóval gondoltam most, hogy a vírus már jó ideje eltett minket befőttnek és egyre sűrűbben jelentkeznek a klausztrofóbiás tünetek, ezek jól megágyaztak pár elég veszett sludge lemeznek. 

Akik jelenleg is azt hirdetik, hogy mindenképpen legyen jó kedvetek, azoknak ne higgyetek, mert mind elmebetegek, akik lufit kergetnek a valóságtól valahol kurva távol. Egyre nehezebb ugyanis cipelni az átkot, amivel az élet törvényszerűségei málháznak fel minket, mert ingyen semmi sincsen. Mindenki fizetni fog. Gyűrűznek befele a durva dolgok, ezen tényeket pedig már réges-régen vesézgetik a súlyos korongokon. Feldobom tehát az aktuális gyűjtésemet, hat hatalmas kedvencemet, ahol kompromisszum és unalomig majmolt délies nosztalgia nélkül jelenik meg a műfaj veleje. Egy hétvégére való belassult lélektani roncsderbi, most és mindörökké sokkoljon bezárva, hogy mi van odakint és sorvadj el szépen otthon. Ami körülvesz az körülbelül a Black Mirror és Twilight Zone szerelemgyereke, de valami lehet, hogy benned is növekszik, mert manapság mindenkit megbaszott a valóság. Erről szól az élet, erről szól a sludge.   

Nyilvánvaló, hogy a Melvins legalább akkora hatással van és volt a sludge bandákra, mint a Black Flag, a Celtic Frost, a Swans és a Black Sabbath. A német Ambush mennydörgő, nagyon mélyre lesüllyedő, kiszámíthatatlan és bizarr gyógyszeres kísérletei is rájuk emlékeztetnek, egyrészről tipikus Melvins őrületek. Az ének viszont inkább crust. A mondanivaló és a hozzáállás is totál punk. Összesen három nagylemezt csináltak, a kilencvenes években voltak aktívak. Nekem leginkább a Lach! lemez adja.  

A legendás Stephen O'Malley és Alan Dubin, aki nem normális. Extrém lassú idegösszeomlás, rekedtes kántálás és végítélet próféciák a kínszenvedések legvégső határán. A Things Viral a Khanate második lemeze, baszott kemény dobokkal, zavarba ejtő zümmögésekkel, zajokkal, lelakott, rendezetlen akkordokkal és egy olyan frontemberrel, akinek stílusa és szavai szinte emészthetetlenek. Egyértelmű, hogy ez az egyik legkomolyabb drone / sludge remekmű. 

Noothgrush, Grief, Dystopia. Isten minden mérgező lemezük és én a Burning Cold című Damad korongot is ebbe a brigádba sorolom. Sokkal inkább crust, mint doom, de viszont tényleg rohadt lassú. Miután meghalt Brian Duke basszusgitáros feloszlottak és a banda romjain megszületett a Kylesa, de az már más tészta. Ezek a szakadék igazi széle és később már sosem állítottak a terjedő semminek ilyen súlyos emlékművet. 

Ha feljebb már meg volt említve a Sunn O))) egyik gitárosa, akkor most tegyünk említést a másikról is. Az Ascend ugyanis egy két személyes projekt, melyben Greg Anderson és Gentry Densley tevékenykedett. A Sunn O))) és az Eagle Twin zenészei csináltak valamit, ami kicsit olyan is, mint a Khanate, de nem csak simán negatív, mert néha emelkedett és szép is, plusz dinamikus, lendületes. Itt is van pár Melvins kikacsintás. Finom szétesés, diszkrét tiszteletadás. 

Harvey Milk a fentiekhez képest viszont nagyon más. Egyértelműen elmés kísérleti zene, ami bizarr hangokkal táncol végig az idegeken. Totálisan beteg, ahogy sokszor nem történik semmi és csak egy-egy hang kattog, tornászva felfele a pattanásig feszült hangulatot. Az egész abszurd és abszolút végletes. Melankolikus és könnyed, aztán dühös, antiszociális, fergeteges. Nem igazán metál zene, de nagyon súlyosan szétszed. Érdemes rámenni a többi lemezre is. A Courtesy & Good Will Toward Men a második. Az év 1996 és mindent visz. 

Tampere egy elég érdekes város, úgy kétszázezer lakos, de ehhez képest folyton belefutok bandákba, akik onnan származnak. A Profetus is ott nyomja, szóval jó kis finn doom banda. Sírkertek, lassú szertartásos menet és ütemek, monoton ismétlődő himnikus riffek. Az ének crust, a többi gyász. Így visszaolvasva semmi extra, de a Coronation of the Black Sun valahogy mégis nagyon adja.