Az év utolsó napjához semmi sem passzol jobban, mint egy korrekt világvége. Még ha egyértelmű is, hogy nem így lesz vége. Mert az újabb fordulat csak valaminek a kezdete, amit tetszik nem tetszik, de megint végig kell csinálni és lehet, hogy ez a durvább verzió. Amihez itt van ez a hét perc kivégzés, ami szintén rohadt durva. A Bandit Philadelphiából és ez a grindcore állat kurva anyja. Jól szétküldte a fejemet, de eljátszani se lehetett könnyű. Szakítják, húzzák, törik, sikítják, fullad, horzsol, hörög és darál. Tűhangok és géppuska dobok, a halál totál matek. Mert úgyis elhullunk mind! 

Ha a tegnapi cikkem volt a Dühös Csaj 1, akkor ez itt most a Dühös Csaj 2. Vagyis Dühös Csajok, ha egészen pontos akarok lenni. Ugyanis a Redbait soraiban két kisasszony áll a fronton és négy sráctól kapják a hangszeres támogatást. Titulálva magunkat, mint proletár crust és ezt a hangzásuk is igazolja, mert fogós, harcos és koszos egyszerre. Hogy a kislemez címe miért lett éppen Red Tape, az innentől pedig nem is egy rejtély.

Nincs előre megrágva, nincsen felcímkézve, nem a hatásvadász rockermédia nyomja le a torkomon. Új bandákért, új zenékért rajongani kicsit mindig nehezebb, de a keresgélés és a föld alatt eltöltött idő mindig hoz valamit, amit még nem hallottam és engem a zenében a felfedezés íze, ami igazából érdekel. Az év vége pedig ilyen szempontból nagy lecke, mert kurvára megtudok elégedni magammal, hogy hallgattam én mindent, aztán jön egy olyan lemez, mint az olasz Messa második, Feast For Water című albuma és azonnal ráébreszt arra, hogy még mennyi mindent nem tudok. 

Ez a kislemez is az a tudd, hogy értsd fajta hardcore cuccos. Nem rabolják az időnket, mert pontosan tudják, hogy több időnk nincs. Öt percünk viszont van és egy állat heteshez több nem is kell. Ebben a három számban a New Jersey négyesnek pedig sikerült is definiálni a műfaj lényegét. Szóval én is nyugodtabb vagyok, ha tudok ide kirakni ilyen szintű új zenét.

Karácsonyra hazautaztam, ültem az egykori gyerekszobámban és eszembe jutott, hogy hallgatnék valamit, amiben olyasmi betegelefánt szaxofon van, amitől egyből a plafonon kezdenek el szaladgálni az érzések. Aztán beugrott az Opium Hum blog és hogy ott találtam meg a Slobber Pup első lemezét is anno. Rákerestem újra és közben kiderült, hogy ennek a projektnek van egy másik lemeze is, amit igazán még ki sem pörgettem. Arra viszont emlékeztem, hogy Matts Gustaffson szaxofonjátéka pontosan az az absztrakt és zaklatott krimi tempó lesz, amire aktuálisan vágyom. 

Scott Kelly meghallgatta a második lemezüket és a következő már a Neurot Recordings gondozásában jelent meg. Az volt az Eat The Low Dogs című album, melyet Cormac McCarthy Véres Délkörök című könyve inspirált elsősorban. Ezután pedig a U.S. Christmas megírt még két lemezt, amiket szintén ezerszer meghallgattam. Esetükben is úgy érzem, hogy egyre mélyebbre mentek, ahol a természettől áthatott legtisztább tudatállapot keresése lett a cél és a tudatmódosítás rockzenéinek hatása egy egészen különleges népzenében született újjá. Az a második lemez viszont igazából a harmadik volt. Most pedig itt van az a hivatalosan soha ki nem adott anyag, ami ennek az útnak a legeleje volt és piszok jó most visszahallgatni. (A számok nagy része az emlegetett Salt The Wound lemezhez újra fel lett véve.)

Emlékeztem rá, hogy a Western Lands lemezükbe egyszer már belefutottam, de nem jó pillanatban kaphatott el, mert nem csúsztam rá egyből, lapoztam. Pedig nyitott vagyok az olyan zenékre, amiket abszolút nem tudok hova tenni, mert meglepődni rohadt jó. A rögeszmésen kapaszkodó kiszámíthatóságok halmazai között egy rés, ha tátong, azt gyorsan körbe kell nyalni, mert csak így derül ki, hogy működik-e a kémia. A fent említett albumot visszahallgatva pedig már az is színtiszta alkímia. Ahhoz, hogy a találkozás újra megtörténjen azonban kellett az idén megjelent The Endeavour című BARST album és az annak kapcsán kialakult mély meggyőződésem, hogy elkezdjek visszahallgatni mindent, amit ez a belga zenekar összehozott. 

Van egy Townes Van Zandt interjú, ahol megkérdezték az énekest, hogy miért ennyire szomorúak a dalai. Mire azt válaszolta, hogy sokan játszanak derűs zenét, a világ tele van könnyű dalokkal, de ő nem ilyeneket ír. Szóval biztos lesz pár blog, ahol boldog karácsonyi bejegyezésekkel kenegetnek meg, mint a kenyeret, de én nem ilyet írtam. A kedvenc írom Cormac McCarthy nem csak a lemenő napról és a felhőkről, mikor főhőse átlovagol a hegyeken, hanem azt is leírja, hogy a ló oszló tetemeket kerülget. Az egész, mint egy film, ami forog körbe-körbe és mindig csak ugyanaz. A jó filmhez pedig filmzene is legyen, így McCarthy egyik könyvének utolsó bekezdéshez dalt is választottam - The Body / An Altar or a Grave - és kiegészítettem azt egyetlen szóval. Végett illesztettem a legvégéhez. Közelítsünk az év végéhez. 

Ezt a kislemezt majdnem elfelejtettem. Vagyis majdnem elfelejtettem kirakni. Ez előbb megvolt, mint ahogy a Fekete Macska meglett, de aztán egy poszt végett a héten beugrott. Tavaly decemberben láttam őket először Győrben és mondhatom faszán kivitték a fejemet. Tudtam őket hova rakni az Önkiirtás miatt, de kellett az a koncert, hogy behúzzanak rendesen. Akkor már túl voltak az első két pár percesen, ehhez jött most nyáron a harmadik felvett anyag Intergalaktikus Fajtalálkozó címmel. Ezen most nyolc dal szerepel. 

Furcsa ékezet az S betűn és rúnákra emlékeztető betűjelek keresztmetszete a körben, ami igazából egy kígyó. Mindez persze fekete alapon és szürke, szóval egyből azt hittem, hogy Skandináviában vagyunk és jön a következő crusty / black fagyasztás. Aztán kiderült, hogy a Skan egy texasi banda és amit azonnal kiszúrtam a zenéjükben az inkább a Pink Floyd hatása. Nem volt nehéz dolgom, mert a napokban pont az Animals lemezt hallgattam a mesterektől és a Death Crown című anyag első tíz percében mindjárt ott voltak azok a jellegzetes gitártémák, amik összekapcsoltak a hetvenes évekkel. De mindemellett persze az is kiderült, hogy a black metál blikkel sem lőttem mellé, csak a műfajon belül ez azért a kortárs fajta.