Nincs előre megrágva, nincsen felcímkézve, nem a hatásvadász rockermédia nyomja le a torkomon. Új bandákért, új zenékért rajongani kicsit mindig nehezebb, de a keresgélés és a föld alatt eltöltött idő mindig hoz valamit, amit még nem hallottam és engem a zenében a felfedezés íze, ami igazából érdekel. Az év vége pedig ilyen szempontból nagy lecke, mert kurvára megtudok elégedni magammal, hogy hallgattam én mindent, aztán jön egy olyan lemez, mint az olasz Messa második, Feast For Water című albuma és azonnal ráébreszt arra, hogy még mennyi mindent nem tudok. 

A tél közepe ilyen. Sötét és csendesebb. Több idő van beleborulni, eltemetkezni és a belső igény is sokkal inkább az olyasmi zenék irányába terel, amik egy másik, mélyebb szinten képesek megszólítani. Talán ezért sem véletlen, hogy az eklektikus doom kvartett fent említett lemeze már áprilisban kint volt, de csak most talált telibe. Mondjuk miután olvasni kezdtem róluk, ahol olyan hatásokkal büszkélkednek, mint Windhand, Bohren Und Der Club Of Gore, Bell Witch, Jex Thoth és Bathory, már nem tudtam elmenni mellettük. 

Nekem azonban nem ezek jutottak elsőre eszembe mikor hallgatni kezdtem ezt a nyolc tételt. Hanem inkább a nagyon a hetvenes évek és azok a zenészek, akiknek még csak a blues jelentette a súlyt és a metálba a klasszikus zenén át vezetett az út. Mert persze hallom, hogy a Pentagram és a Boris hatása is erős, de a szokásos doom málhák mellett és helyett Alberto abszolút a pallérozott gitáriskola híve, minden szólóban Stevie Ray Vaughan tehetségét megidézve. Ezért lettek a Leah és a The Seer is legendás dalok ezen a remek lemezen. 

Miközben Sara szépen hozza azt a sötét tónusú, de ugyanakkor fátyolos hangot, ami stílusában egyszerre klasszikus, mint mondjuk Jinx Dawson meg Dorthia Cottrell és persze kellőképpen éteri, hogy olyan eklektikus dalokat is átszőhessen, mint a She Knows. Ez ugyanis valóban méltó tiszteletadás a Bohren Und Der Club Of Gore zenéjének, de a lemez egészétől sincsen távol, hiszen a billentyűk, a szaxofon, a noir krimik hangulata más részeknél is fontos szerephez jutnak. A dobok és a gitárok azonban nem engednek és mindig tovább emelik a zene erejét addig a szintig, ahol már rituálé és misztérium, mint ahogy azt a kortárs doom és black bandáktól megszokhattuk. Szóval kuriózum zenei csemege ez és szerintem bátor elrugaszkodás a Belfry című első albumtól is, amely valóban a Bell Witch / Sunn O))) művészetéhez konvergált, most viszont sokkal inkább elszabadult. Nagyon kíváncsi vagyok merre vezet tovább az út...