Furcsa ékezet az S betűn és rúnákra emlékeztető betűjelek keresztmetszete a körben, ami igazából egy kígyó. Mindez persze fekete alapon és szürke, szóval egyből azt hittem, hogy Skandináviában vagyunk és jön a következő crusty / black fagyasztás. Aztán kiderült, hogy a Skan egy texasi banda és amit azonnal kiszúrtam a zenéjükben az inkább a Pink Floyd hatása. Nem volt nehéz dolgom, mert a napokban pont az Animals lemezt hallgattam a mesterektől és a Death Crown című anyag első tíz percében mindjárt ott voltak azok a jellegzetes gitártémák, amik összekapcsoltak a hetvenes évekkel. De mindemellett persze az is kiderült, hogy a black metál blikkel sem lőttem mellé, csak a műfajon belül ez azért a kortárs fajta. 

Sötét és komplex, tele finom részletekkel, de mégis nagyon túlgondolva. Sokszor érzem a fúziós próbálkozásoknál, hogy erőltetetten pakolnak egymás mellé különböző hatásokat, mert az alkotók leültek és kitalálták, hogy ilyennek és ilyennek kell lennie. A hetvenes évek finomhangolású gitárjai viszont itt úgy vannak jelen, mintha mindig is részei lettek volna az extrém zenének. - Ami egyébként így is van. - Aztán ahogy elhagytam a Death Wish című tételt is, egyszer csak becsúszott valami hasonlóság és valóban el kellett mennem fejben Skandináviába. 

Ha nem is a The Womb - pedig az is egy furcsa dal - de az utána következő nóta megint beakasztotta, hogy ilyesmit már hallottam valahol. Mégpedig egy Oranssi Pazuzu lemezen úgy két éve is. Ez a nagyon mély, nagyon pszichedelikus spirál, szinte filmszerű, lassan kibontakozó feszültséggel, ahol a krautrock és a szupermodern black metal is együtt van. Szóval, ha az Oranssi Pazuzu megvolt és karmolt, akkor a Skan is fog. Meglesz a katarzis, bőven lesz kozmikus elszállás. A lemez végével pedig megint visszatérnek a Pink Floyd hódolathoz és az epikus pusztuláshoz egyaránt. Fasza kis banda. És ez még csak az első lemezük...