Emlékeztem rá, hogy a Western Lands lemezükbe egyszer már belefutottam, de nem jó pillanatban kaphatott el, mert nem csúsztam rá egyből, lapoztam. Pedig nyitott vagyok az olyan zenékre, amiket abszolút nem tudok hova tenni, mert meglepődni rohadt jó. A rögeszmésen kapaszkodó kiszámíthatóságok halmazai között egy rés, ha tátong, azt gyorsan körbe kell nyalni, mert csak így derül ki, hogy működik-e a kémia. A fent említett albumot visszahallgatva pedig már az is színtiszta alkímia. Ahhoz, hogy a találkozás újra megtörténjen azonban kellett az idén megjelent The Endeavour című BARST album és az annak kapcsán kialakult mély meggyőződésem, hogy elkezdjek visszahallgatni mindent, amit ez a belga zenekar összehozott. 

Amiről nem tudom pontosan, hogy mennyire zenekar, vagy ezek a lemezek csupán egyetlen elme szüleményei, amihez újabb és újabb zenészek társulnak, dalszerzőként és producerként ugyanis egy darab név van csak feltüntetve. Bár a lényeg számomra nem is az, hogy lássam az arcokat a zene mögött, mert szerintem ez abszolút nem az a műfaj. Igaz fogalmam sincs, hogy ez milyen műfaj, de ahogy olvasom, pontosan ez volt a BARST legfontosabb koncepciója, hogy nem akartak ragaszkodni semmihez. Így minden ismerős struktúra és stílushatár el lett bontva, vagyis ez a nagy horderejű mű átível azokon a követhető szokásos rögzültségeken, amiktől ismerőssé válhatna ez az egész. A kísérleti zene, a tájképfestészet, az erős gitárok, effektek, borult és patetikus hangulatok orkánja ez, harmonikus, de szigorúan elektromos környezetben elhelyezve minden finom részletet. Amihez nekem kellett idő, de nem azért, hogy sokszor meghallgassam, hanem hogy egyszer úgy, amikor semmi másra nem kellett figyelnem. Így válhatott azzá a komoly zenei élményé, ami végül is lett. Kihagyhatatlan.