Underground! Gyanúsan sokszor van leírva az, hogy underground!

2019. augusztus 13. 17:00 - csubeszshuriken

Body of Light - Time to Kill (Dais Records, 2019)

a0381904052_10.jpgAz éjszakák amúgy is sejtelmesebbek, mert másnak látod őket, az emberek a sötétben máshogy viselkednek. Egy súlyos koncert után zúgó fejjel a forró utcákra kifordulni, az elsuhanó autók fényével szembemenni és később kisfilmet forgatni az éjszakai buszon, nekem szintén nagyon más állapot. Az élet furcsán belassul, de tényleg mint egy videóban, ahol hangsúlyt kapnak a finom részletek, most a nyolcvanas évek meg amúgy is nagyon megy. Kőmosott farmerbe tűrt, nagy mintás, nyakig begombolt, színes férfiingben, gallér alól előkúszó vékony láncocskával és csecse kis keresztmedállal állt meg a lány az ablakok huzatjában, akinek vékony mosolya abban a pillanatban uralkodni tudott az egész világ felett, az éjszakain viszont mégis az a legjobb, ahogy az új Body of Light elcsábít.  A város minden fényével meghódít, hogy még egy Eyehategod koncert után is simán szerelembe estem, a riadalmasan szép, saját életemmel.

Emlékszel még, hogy milyen volt, mikor húsznak próbáltál öltözni tizenhárom évesen? Hogy mennyire elragadó volt, ahogy táncoltál a kör közepén a banketteden? Ahogy egy baba kis frufru alól elkaptad az első mosolyt, ami ott és akkor csak neked szólt? Mert ez az album is pont ilyen, minden számmal feljebb emel és minden percben a szíved vérzik. A Time to Kill találó lemezcím, mert időszakokat fémjelez, amikor élettelen billentyűkön táncol új hullámot a szerelem. Bársonyrefrénekkel és dobgépekkel szédülünk a táncból a múltba, vagyis egészen pontosan abba a korba, ahol lila neonfényben és ugyanolyan pulóverben fotóztatja magát a három tagú Depeche Mode. Ezt az életérzést kapta el nagyon jól ez a két tesó, meg igazából a színeket, amivel ez az anyag most bőven több lehet, mint simán csak zene, vagy az év new wave lemeze. Mert szerintem egyébként az, de a nagy szavak helyett te inkább csak hagyd, hogy a Heart of Shame, a Fear és a Violent Days is bekússzon a bőröd alá és ott győzzön meg sejtszinteken. Ezzel a kifinomult és letisztult hangzásvilággal, amiben bár a gépeké a főszerep, mégis valahogy természetes úton hozza az érzéseket.  

Tetszik, hogy nincs kikényszerített hasonlóság és mesterkélt sötétség, valami kurva direkt koncepció a lemezen, hanem inkább csak azt érzem, hogy az arizonai testvérpárból őszintén és egyszerűen ez árad, nekik a nyolcvanas évek lett az a vákuum, amiből nem kicsit szorítottak ki minden mást. Ezért kapjuk meg mondjuk a Don't Pretend című számban is vegytisztán azt a briliáns tánczenét, amitől minden smink és séró sokkal jobb még ma is. Andrew hangja pedig zseniális. Mély, telt és érzékeny, amivel el van kapva az a stílus, ami a legjobb refrénekkel koronázza meg a vintage elektronika vívmányait, mert tényleg úgy nyomatják, mintha megvették volna a régi nagy bandák egykori szintetizátorait és egyéb hangcuccait. 

Az olyan számok esetében meg tényleg nincsenek kérdések, mint mondjuk a Dangerous és az Under the Dome, azok ugyanis elég egyértelműen a korai Depeche Mode szellemének megidézései. Viszont a címadódal nekem például sokkal könnyedebb. Dinamikus, de érzelmileg nagyon érett táncolható alap techno, amire Andrew egy mindennél slágeresebb refrént pakolt, ami persze keserédes, de közben totál derűs is, mint mondjuk anno a Yazoo és az Erasure is. Nekem ezen az albumon csak a Fever Freak, ami kontraszt nélkül totál sötét és tényleg igazán elborult. Mert máshol mindig jól játszanak az árnyalatokkal, emészthető egyensúlyban érkeznek a legkülönfélébb hangulatok és hozzá az analóg mozzanatok.  

Egyébként meg érdekes ez, mert épp a múltkor beszélgettünk a Dürer folyosón az egriekkel, hogy hallgattunk mi ilyen zenét gyerekfejjel, de ahhoz, hogy ez igazán beüssön, azért kellett várni mostanáig. Pedig szinte még azok is gyerekek voltak, akik lerakták ezeket a zenei alapokat, amiken át ez a duó is felnevelkedett, hogy aztán Body of Light néven úgy kavarja fel az emlékeket, hogy mást hallgatni ne is tudjak, csak ezt és a két korábbi lemezüket. Közben meg lehet várni a koncertet is, mert az már nem éppen a távoli jövő, amikor októberben majd a Drab Majesty előtt és velük is ránk borul a múlt... "It's the time to kill / it's time to choose / as the world stands still / the only one I see is you..."

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fmsuicide.blog.hu/api/trackback/id/tr2315008058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Underground! Gyanúsan sokszor van leírva az, hogy underground!
süti beállítások módosítása