Lehet, hogy láttál már száz komor tornyot és várat, de mikor újabb romok közé teszed a lábad, azon kövek története, majd megint köréd építkezik. A black metál is olyan, mint a blues. Le kell magadban menni érte, hozzá nőni és emelkedni, mert mikor ez megszületett, már akkor is csúf öreg volt. Komoly zenével követni az uralkodót, de az ördög valójában csak egy érzelem, az ősmagányt cipelni pedig tudomány. A kortárs black metál nem buta, ezért is burjánzik aranykora, mert olyan bandák, mint az Ultha, kikiáltják ezt a hatalmas királyságot. 

Azzal lehetetlen vitatkozni, hogy a Discordance Axis nagyon durván megelőzte a korát. Ezért a modern grindcore titulus és az efféle jelzők meg dumák lehetnek nagyon csalókák is, mert ők már húsz-huszonöt évvel ezelőtt totál kipörgették azt is. Amitől manapság is mindenki csak kapkodja a fejét, mert a technikai felkészültség és a futurisztikus életképek átültetése abba az orkánszerű, disszonáns, de tökéletes hangzavarba, már akkor is annyira profinak hatott, mintha azok hárman, ott rögtön a legelején megették volna a huszonegyedik századot. Nem is csodálkoztam, hogy az Inalienable Dreamless lemez után inaktiválták a bandát, mert egy annyira magas rezgésszint után már valószínűleg tényleg nem volt hova tovább. 

Kell az a kibaszott meglepetés! Az újdonságok ereje megállíthatatlan. Azt meg kurvára szeretem a punkban, hogy frankón kifogyhatatlan. Kotorászni, kapargatni, keresgélni, de valahogy minden napra jut valami, ami van annyira kemény, mint házibulin megenni egy villanykörtét. Mikor még ég, hogy faszán felvillanyozzon! Azt had szóljon valami ökölrázó és rohadt megrázó rontom-bontom. Kitaposott ösvényeken, megint egy új brigád a régieken, akik az alapokból basznak oda, de a School Drugs zenéje olyan energiákkal van megpakolva, hogy abszolút az lesz tőle az érzésem, mintha most hallgatnám először azt, hogy Black Flag. 

Különleges bandák, exkluzív témák. Akinek megvan a Child Bite, az már nyilván korábban levágta, hogy nem egyszerű agyakból tekeredik az a metál kifelé, amivel a detroiti négyes tizenöt éve kísérletez. Dead Kennedys, The Jesus Lizard, Voivod és Faith No More, vagyis elég vegyes zenei háttér és hozzá a halál meredek saját képletek, meg négy nagylemez és tucatnyi fasza kis split is. 

Az alap, hogy Blood for Blood, de ettől még nem jön be egyből a Ramallah. A Wasted Youth Brew után egy kicsivel jött valami nagyon más, ahol szintén White Thrash Rob viszi a frontember szerepet, de rajtam már sokat nem dobott ez az új projekt. Az ezredforduló környékén, egy nagyon tipikusan olyan cucc, amit akkor vagy száz banda játszott kottára ugyanúgy. A But A Whimper talán csak azért volt erős közepes, mert a legelején a Ramallah pár harcedzettebb zenésszel próbálta elkapni a korszellemet. A 2005-ös Kill A Celebrity a hangzás szempontjából sokkal egyedibb volt - billentyűk és új vonalas metalcore -  de nálam az is pengeélen táncolt és máig nem tudom eldönteni, hogy érdekesnek tartom vagy sem. Mindenesetre a napokban megjelent friss Ramallah lemez egy új esély is lehet, hogy eldöntsem, hogy is állok ehhez a bandához. 

Már a négy évvel ezelőtt megjelent A Thorn, A Blight című hatszámos bemutatkozóanyagnak is jó visszhangja volt a black színteret tekintve, de aztán két évvel később a nagyobb lélegzetvételű The Unlawful Assembly még ennél is szélesebb körben volt képes meggyőzni a fórumokat, hogy a Dawn Ray'd egy fontos banda. Észak-Angliából és trió felállásban, olyan direkt black metál brigádok hatására, mint a Rotting Christ, az Urfaust vagy a Cult of Fire. Hegedűvel és egyébként is erős folklór elemekkel, de következetesen antifasiszta és anarchista üzenetekkel. Szembemenve a metálhoz is köthető nacionalista trendekkel. 

Vélhetően egy újabb alkotómániás felállás, az industrial / noise vonalon mozgó texasi duó folyamatosan újabb és újabb kiadványokkal jelentkezik. Két album három év alatt és mellette négy kislemez, köztük egy Curse és egy Portrayal of Guilt split is. A hamarosan induló Európa turnéval párhuzamosan pedig egy újabb hetes, azaz a két számos Gentrification IV: Suspended from Gallery Rails című cuccos is megjelenik majd.

Nem vagyok teljesen idióta, azt azért vágom, hogy az internet sokkal gyorsabb, mint a biciklim. Szóval akihez el kellett, hogy jusson, hogy holnap Cro-Mags és Harley Flanagan, annak már nyilván jegye van a bálba. Ezen poszt tehát inkább csak meghangol, meg közben jött egy új Red Death szám a múlt héten valamikor, azt gondoltam azért csak beakasztom még ide. Touch is lesz, meg Liberal Youth, szóval sokan leszünk, jó meleg lesz. Harminc éves Best Wishes lemez, ezt nyomják most el  Flanagan és a tesók. Viszont a turnévendég Red Death is elég penge, biztos nyomnak majd a a novemberben érkező Sickness Divine című második lemezről is. Az első publikus téma tehát itt figyel...

Végállomás gyermekei, hisztéria. Tartoznak nekünk az információval, ami valóban az. Ingatag szavak kőröznek a létezésünk felett, az igazság olyan, amit mi nem kapunk meg. Nevetünk a halál arcába, sikítunk, mint a hullámvasúton. Ez nem egy kibaszott vidámpark. Nem jelentünk nekik semmit, csak meghalunk és ennyi. Nem veszítettünk semmit, mert ez amúgy is csak egy álom volt. Szerelem az emberi börtönben, ez a börtön a többséget kizárta. Őrült fegyelem és szigorú nyugalom. Meg kell öljük magunkat holnap is megint. Behind the Screen. 

A Something To Prove idején még nem voltam sehol. Amikor a Common Thread kijött, épp csak belecsöppentem és inkább a keménykedős irányba mentem. Aztán mire a nyolcvanas évekhez, vagyis a gyökerekig eljutottam, már nagy kiadós banda voltak és a Shit For Sale című lemezen olyan trendeket követtek, amiknek épp kezdtem akkor háttal állni. Szóval csak jóval később köteleződtem el, amikor Amszterdamban egyszer láttam őket élőben a Youth of Today vendégeként. Pedig az már egy új felállás volt, de akkora bulit csaptak annak a pár tucatnak, hogy olyan érzésem volt, mintha egy hatszázas terem mozdulna meg a nyolcvanas évek vége fele. Pontosak voltak, izzottak, provokáltak és nevettünk. Fura volt, hogy két ilyen banda maximum száz embert vonzott be a helyre, de így is tökéletes volt az az este. 2009 óta hallgatok Spermbirds lemezeket rendszeresen.