Pont pár hete hallgattam az éjszakain hazafelé a Through the Looking Glass című albumot és tök az jutott eszembe, hogy manapság is simán lehetnek hasonló kaliberű énekesnők, mint Siouxsie, csak ma már képtelenség a sötétség menyasszonyaként befutni. Olyanok, mint Iommi és az épp ötvenéves első Black Sabbath már soha többé nem lesznek, mert nincs annyi vér a világban, amiből ekkora dagály lehetne. Az árnyékzene valahogy nehezebben bújik bele az emberekbe, pedig jelenleg is van egy rakás banda, akik érzésben abszolút ott vannak, ahol a nagy dolgok születtek. 

Néhány alkalommal már volt szerencsém megkóstolni a berlini hideget, de ezt a zenekart egyáltalán nem ismertem. Szóval jelenleg csak ez a legújabb, vagyis a Rituals of Surrender az egyetlen, amit a négy nagylemezből meghallgattam, de már biztos, hogy a többit is megfogom, mert eléggé megfogott. Nagy Black Sabbath, Count Raven és Reverend Bizarre rajongó vagyok és nem gondoltam, hogy ezek az epikus doom anyagok ennyire jó alapok lehetnek, egy gótikus poszt-punk körmenethez. 

Vagyis hasonló zenei környezetben még nem hallottam így énekelni senkit, aki ilyen bátran kitart Siouxsie Sioux, Dinah Cancer és Patti Smith öröksége mellett. A Cold in Berlin zenekar elsősorban ettől nagyon penge, hogy az énekescsaj hangja ennyire drámai, fátyolos és kultikus egyszerre. A masszív málházások, monoton döngetések közepette a goth hatások pedig a zenében is megjelennek. Míg a nyitó The Power egy totális Witchfinder General / Electric Wizard hódolat, addig a Dark Days vagy a Monsters már sokkal inkább emlékeztet az olyan bandákra, mint mondjuk a Lycia. A legnagyobb kedvencek viszont a Frantic és a Temples lettek, mert a fuzz ezekben a legsúlyosabb, párosulva azokkal az énekdallamokkal, amik pont olyanok, mintha mindig is lettek volna, csak ebben a dimenzióban még soha ezelőtt nem hallottam. A stúdiómunka meg szintén ott van, ahogy a boszorkányság a billentyűkben és a dobokban.