Tudom, hogy ez körülbelül a negyedik olyan cikkem, amit azzal kezdek, hogy utalok a bozóttűzként terjedő kihívásos játékra, miszerint mutassuk meg a facebook-kék ég alatt, hogy melyik az a tíz lemez, ami a leginkább formálta a zenei ízlésünket. Ez a móka azonban komoly gondot is okozhat! Például az én fajtámnak, ahol ugye nem tíz, hanem inkább száz van. Tehát az elmúlt évekhez képest most elfogadtam és belementem egy ilyenbe, de nap-nap után egyre jobban gyötör a hiányérzet. Nyilván én is igyekeztem következetesnek lenni és követni valamifajta kronológiai sorrendet, de mivel gyerekfejjel szinte kizárólag az őrült zenéket szerettem, így a listámból nagyon is hiányzik a nyolcvanas évek másik fele. Volt, amit már akkor is ismertem és éreztem, hogy körülvesz ez a világ - Depeche Mode, The Cure, Duran Duran - de a mélyebb érdeklődésem a new wave, post-punk zenék iránt igazán csak az utolsó tíz évben ért utol. Én tizenhat évesen nem tudtam David Bowie, The Velvet Underground, Talking Heads és mondjuk The Clash cuccokat hallgatni, mert nem kötöttek le igazán. Mára viszont az összes felsorolt előadó nagyon fontos és közben beértek azok is, akik az ő hatásikból építkezve utánuk következtek. 

Szóval gondoltam elindítok itt egy sorozatot, ahol a nyolcvanas évekből hozok kereken száz albumot. Méghozzá mindezt évekre lebontva, minden esztendőből tíz meghatározó albummal. Értelemszerűen tehát legyen az első rész 1980. A Killing Joke első és a Joy Division utolsó albuma. A Siouxie and the Banshees épp kihozza a harmadikat, már a Freedom of Choice című Devo lemez is a megjelenése évében van. Közben az államokban is sorban alakulnak az olyan zenekarok, mint Mission of Burma, Big Boys, Saccharine Trust és hasonlók. Azok az albumok tehát, amiket itt lejjebb találsz is ezekben az időkben születtek. Jöjjön tehát a százból tíz, mely mind 1980-ban jelent meg. 

Mostanában két olyan emberrel is beszélgettem, akikről azt gondoltam nekik evidens, hogy hol nyomta Nick Cave mielőtt szólókarrierbe kezdett, de nem volt az. Pedig a The Birthday Party szerintem egy kurva izgalmas, egyedi hangzású előzmény. Ha a névváltoztatást is számba veszem, igazából ez már az ausztrál zenekar második lemeze. A jól bevált poszt-punk kották egy része szemetesbe, őrület, free jazz és a rockabilly jött be helyette. Igazán kísérletező és sötét lemez. Kíváncsi lennék, hogy akkoriban hallgattak-e olyasmiket, mint a Faust? Oltári nagyon húzás volt a szaxofon.

A Panorama volt a bostoni banda harmadik albuma. Az elejétől a végig egy zseniális darab, ami nekem olyan, mint a New York Dolls és a Devo nagyon fura, de piszkosul szórakoztató keveréke. Benne van a korai glam rock minden ígérete, de teletűzdelve robothangokkal és mindenféle szintetizátoros kísérletezgetéssel. Progresszív zene, amihez a Kraftwerk és David Bowie árnyéka is kellett. A The Cars nagyon menő együttes. 

Hogy ennek a cikknek el kellett készülnie, arról pedig jó részben a The Damned tehet. A Black Album az utóbbi évek egyik legnagyobb kedvence, szerintem irgalmatlanul magas színvonal zeneileg. A brit punkbanda ekkor váltott stílust, egyszerre fogta meg őket a new wave, a gothic és a hard rock, ebből a három irányból építkezik tehát az album. Tökéletes hangzással, tökéletes számokat írtak, de Dave Vanian énektudása és Paul Gray basszusgitárjátéka ezzel még nem lett valami jól leírva. Ezeket ugyanis hallani kell. A hangszerelés és az annak köszönhető finomság, hangulat nem csak az év, de talán az évtized egyik legjobbja. 

A Dub Housing után két évvel, ez a negyedik Pere Ubu lemez. A zenekar sajátos stílusához képest is meglehetősen elszállt anyag. Nekem leginkább attól különleges, hogy David Thomas az afroamerikai előadókra emlékeztet. A szövegeknél, mint Gil Scott-Heron, neki is hasonló a stílusa. A kísérőzene meg sokszor ilyen jazz / psych funk keverék, mikor David énekel se mindig gondolnád, hogy fehér. Nekem az is tetszik, amit túlművészkedtek, érdekes hatások - hangszerek és orgonahangok - szaladnak végig ezen a mégis ízig-vérig poszt-punk lemezen. Aminek a címe  The Art of Walking lett. 

Itt pedig legyen mindenki kedvence, vagyis Wild Planet. Nyilván ezt is mindenki ismeri, de egy ilyen felsorolásból a B-52's második albumát lehetetlen kihagyni. Kurva nagy new wave party kilenc vegytiszta slágerrel! Baszott nagy rock and roll party, ahol az új kor minden hangja jó helyre került. 

Ez pedig egy szintipop remekmű, szintén egy angol úriembertől. Fad Gadget bemutatkozólemeze mondjuk agresszívebb, mint egy átlag new wave lemez. Több számban is zajosabb, már kóstolgatta az ipari zenékre jellemző hangokat, jól kísérletezett az elektronikával. Minimalista, de dallam és szövegcentrikus cucc. Néhány szöveg meglehetősen politikus. A State of the Nation ezért a Fireside Favourites egyik legjobbja. 

Az In The Flat Field című albumon viszont minden szám egy himnusz. Ezzel mutatkozott be adott évben a Bauhaus és az én véleményem szerint is nagyon belenyúltak. David Bowie, Jim Morrison és Ian Cutris nyomain, de addig szerintem ezeket a hatásokat senki sem szólaltatta így meg. Elborult zeneművészet egy szívmelengető sírkertben a holdfényben.  

Nem lenne könnyű megmondani, hogy ezen lemezek közül melyik eklektikusabb, mert a Grotesque címűn is minden van. Politikusak, provokatívak és határtalanok. A The Fall is angol és szintén az egyik legjobb poszt-punk banda. Kísérletező és kiszámíthatatlan, sem stílushoz, sem fix hangszereléshez nem ragaszkodnak, plusz kurva kreatív zenészek. A Chumbawamba és még egy csomó banda ennek a hat fazonnak az öröksége, ebben pedig nagy szerepet játszott ez a lemez. Ha megvett mindenképpen olvass utána a szövegeknek. 

A Tubeway Army nevét onnan ismertem, hogy a Deviated Instinct nevű crust zenekar anno feldolgozott tőlük egy számot. Azt ahogy ez a vonal nálam szép lassan becsúszott, Gary Numan neve már megkerülhetetlen volt. A fazon mára nagyjából olyan súlyú ikon az elektromos zenében, mint szegény nemrég elhunyt Florian Schneider. Nekem pedig pont a Telekon a kedvenc albumom, szóval adta magát, hogy ez is itt legyen. Iszonyat érzékeny szintipop lemez. Szerintem az is rajta van, hogy a programvezérelt ember életidegen. 

A The Sound pedig a kor egy szintén fontos zenekara, később már több meghatározó albummal, viszont a Jeopardy volt az első, amivel nyitottak. Még egész rockos hangzása van, sokszor tényleg a Stooges, ami beugrik, de közben már jócskán sötétedik. A Words Fail Me és a Night Versus Day egész különleges poszt-punk dalok. Hozzák a Joy Division féle depresszív hangulatot, de zeneileg sokkal inkább egy progresszív és pszichedelikus vonalon.