Minden idők legnagyobb hatású neofolk zenekara már jó ideje egy embert takar. Douglas P. pedig továbbra sem az a kiszivárogtatós fajta. Ugyanis már jó ideje lehet tudni, hogy jön az új lemez, de egy másfél perces előzetesen kívül egy hanggal sem kaptunk többet az anyagból. Eddig! Még nem sikerült összeraknom, hogy a több harmincöt éve létező, élő brit legenda miért éppen egy horvát rádióműsorban mutat meg először többet az Essence című huszadik albumból, de szerintem ezt a faszit nem akarhatom megfejteni. Szóval csak pakolom, ami felkerült a legnagyobb videó megosztóra.
Ezen kívül ma lesz még bejegyzés itt, ami szintén egy kétszáz százalékban profi hazai bandának szól. Nem lehet okunk panaszra, az extrém zenében itthon is történnek a jó dolgok. The Southern Oracle néven például, de szerintem nem kell a bandát hosszasan bemutatnom azoknak, akiknek a szeme a pályán, vagyis az underground zenei színtereken akad. A budapesti metál bandától tehát láttunk már pár jó húzást, egészen pontosan két kerek kiadványt és ha jól számolok három videót. Vagyis négyet, mert tegnap megint egy kicsit több lett a zenekar. Ahogy mindent, ezt is saját erőből, barátok segítségével, nagyon nagy figyelemmel. Annyira, hogy a Corrupter című új videót is Barnabás rakta össze, az egyik korábbi TSO videót rendező Bodnár Dávid segítségével.
Múltkor is leírtam már, még sokszor lefogom, az amfetaminnak köszönhetünk mindent, akik Lemmy gyermekei vagyunk. Meglódult az ütem és ahogy a mesterek be voltak karmolva, úgy a hangzás is megkarmolt mindenkit. Ozzy is megmondta, hogy a Motörhead minden idők legnagyobb hatású zenekara. Az első crust banda a földön, akik negyven évvel később is utat mutatnak az olyan brigádoknak, mint az Atrocity Exhibit. Nem tudom mennyire véletlen, hogy van egy ilyen Joy Division szám is, de ha a név választásnál ez volt a döntő, az a zenéjükben nem ütközik ki. Inkább mondanám, hogy Napalm Death meg valami szakadék sludge banda még.
A tuskó hardcore nagyon megy. Rohadt sok fasza, lecsupaszított, zajos cucc van manapság. A punk kultúrához azonban szorosan tartoztak azok a kísérletező, fura, kitekert hangzású bandák is, akikkel olyan nagyot ment például a nyolcvanas évek. Ezekkel kapcsolatban van bennem hiányérzet, de szerencsére még most is rengeteg olyan régi zenekar neve kerül elő, akik elég elszigetelten alkottak ahhoz, hogy túl sok mindenki ne érjen hozzájuk. Nem hordta a pólójukat Kurt Cobain, nem az Alternative Tentacles adta ki a lemezeiket és nem játszottak a Nomeansno vagy a Flipper előtt, de ettől még keményen hozzátették a magukét a témában felsorolható korlenyomat bandák érájához. Ahogy a Power Of The Spoken Word és a Spike In Vain zenekarok is. Akiknek egy-egy lemezét szedtem most elő.
Ha van tíz megkerülhetetlen producer a rap szakmában, akkor az egyik biztos Alchemist. Legendás alapokkal startolt el a kilencvenes évek végén, aztán szerintem az ezredforduló után sok szarba is belenyúlt, de ma már úgy fest, a populáris vonalat végleg passzolta. Felsorolhatatlan az előadók száma, akiket hallgattam az elmúlt tíz évben és ő pakolta alájuk az alapot, szóval inkább csak azokat mondom, akikkel belopta magát a kedvenceim közé. A Rare Chandeliers című Action Bronson album és az Albert Einstein, ahol Prodigy verette a szövegeket. Meg persze Evidence és a Step Brothers és a Gangrene projekt, amit Oh No és ő raktak össze. A Jason Goldwatch által rendezett Gangrene videók a legjobbak, amit ebben a műfajban 2000 után láttam.
A Dropdead a világ egyik legjobb zenekara, szerintem erről nem fogunk vitatkozni. Keményvonalas tagok, zenéjükben és üzenetükben sincs visszaút. Ha csak őket nézem, nem nehéz azt mondani, hogy a történet máig hiteles. Ezért sem kevés az az egy perc és tíz másodperc, ami végett most ismét aktuálisa van a Dropdead sztorinak. Bár az az időtartam lesz azért kicsit több is, ugyanis a december 7 - én megjelenő Arms Race kislemez két számból fog állni, de egyenlőre még csak az első publikus.
A Yakuza zenekarral kapcsolatban tizenegy éve értekeztek utoljára magyar nyelven, mikor a Transmutations című anyag megjelent. Pedig azután még csináltak két elképesztő lemezt. Aztán jött a Bloodiest, egy másik dimenzió. Öt év alatt két albummal, amik már odaát - abban a másik dimenzióban - nyitottak meg újabb dimenziókat a zenében, ma sem tudom meddig sodródtam velük. Róluk említést sem találtam itthoni fórumokon. A Corrections House is csak Scott Kelly és Mike Williams miatt kapott szerény figyelmet. Ezt pedig nem azért írom le, mert ez baj. Az olyan művészek, mint Bruce Lamont ugyanis ezt az utat választották. Én meg az olyan alkotásokról szeretek írni a leginkább, mint például amiket ő csinál, szóval ezt az utat követem.
Valamikor pár hónapja már belehallgattam egyszer és most végig toltam az olasz Storm{O} második lemezét. Elég érdekes kombinációt nyomnak, amit az olasz nyelvű ének csak tovább fűszerez, szóval az Ere című lemez tele van értékelhető pillanatokkal. Az emocionális jajveszékelés mögött jól átgondolt zeneiség van, ami csak hasonló, mint a Converge, mert sokszor sokkal dallamosabb és iszonyat okos, de ez az okosság a jobbik fajtából való.
Régebben nehezebben ismertem be, de manapság már túl vagyok az imázs építés azon szakaszán, ahol még nem fért bele olyasmi, aminek kicsit is része a pop kultúra. Bár bevallom a háttérben mindig is ment az érzékenyítés, főleg ha azon keresztül olyan furcsa nőkért lehetett rajongani, mint Wendy O Williams, Shirley Ann Manson, Pj Harvey vagy Kat Bjelland. Így hát nem csoda, hogy Teri Gender Bender nevén is megakadt a szemem, mikor az Ipecac kiadóról szóló cikkemhez kerestem anyagot pár éve. Tetszett ez az őrült a csaj, meg ez a mexikói pop-grunge dolog, amit Le Butcherettes néven csinálnak. Erre pedig csak ráerősített tavaly a Crystal Fairy lemez, olyan fazonokkal az oldalán, mint Buzz Osborne és Omar Rodríguez-López. Ott eldőlt, hogy innentől követni fogom a csaj dolgait.
Kurva sok új death metál lemezt is meghallgatok és néha arra gondolok, hogy hagyni kellene ezt a kóstolgatást a francba, úgy is a régi klasszikusok azok, amik kétszáz százalékkal szakítják le az arcomat. A dolog azonban olyan, mint az első petting a rockdiszkó mögött, amikor úgy állt a cerka, ahogy csak akkor tud és azt jó lenne valahogy érezni megint. Ezért kísérletezgetek az újakkal is, hátha egyszer megcsavar még úgy valami, mint amikor az Obituary először rúgatta le velem a gyerekszobát. A csalódás tehát abszolút borítékolva van, de a finn Corpsessed új lemezéről mégsem szívesen maradt volna le. A címadó Impetus of the Dead gitártémája van akkora fővezér, ami egy egész lemeznyi hosszra ki tudta adni a parancsot.