A Yakuza zenekarral kapcsolatban tizenegy éve értekeztek utoljára magyar nyelven, mikor a Transmutations című anyag megjelent. Pedig azután még csináltak két elképesztő lemezt. Aztán jött a Bloodiest, egy másik dimenzió. Öt év alatt két albummal, amik már odaát - abban a másik dimenzióban - nyitottak meg  újabb dimenziókat a zenében, ma sem tudom meddig sodródtam velük. Róluk említést sem találtam itthoni fórumokon. A Corrections House is csak Scott Kelly és Mike Williams miatt kapott szerény figyelmet. Ezt pedig nem azért írom le, mert ez baj. Az olyan művészek, mint Bruce Lamont ugyanis ezt az utat választották. Én meg az olyan alkotásokról szeretek írni a leginkább, mint például amiket ő csinál, szóval ezt az utat követem. 

Nem tudok még egy olyan zenekart mondani, mint a Yakuza. Meg olyat sem, mint a Bloodiest. A Corretions House egy hétre sem került ki a lejátszási listámból, amióta kihozták az első lemezt. A Brain Tentacles album a hangok olyasfajta tébolya, ami a legelvetemültebb zenei ízlésű egyedeket is elkötelezi a jazz mellett. Bruce Lamont akár szaxofonon játszik, akár énekel, gitározik, feltud ültetni egy olyan bolygóra, aminek nem tudom a nevét, de azt tudom, hogy mennyire nehéz ott élni. Meg azt is, hogyha senkihez nincs kedvem, az a világ amit ő csinál, valahogy torzként, de azt hiszem jó nekem. Az ember előző szólólemezét, a Feral Songs For The Epic Decline címűt is sokat hallgattam. 

A folk zenében az ősi mivolta végett pont azt lehet a legjobban szeretni, hogy nincsen benne semmi lényegtelen. Túl régóta van és túl tiszta ahhoz, hogy a feltornyosult mocsok meg tudja mérgezni. Az életről szól, és az élet árnyékáról a halálról. A kapaszkodásról és a keresésről, hogy a porszemek kavalkádjának valami értelme legyen, mielőtt a hatalmas természeti erők súlya a semmi kapujáig söpörnek mindannyiunkat. Az olyan fazonok, mint Bruce Lamont és persze még jó páran - mondjuk a Neurot Recordings környékéről - pedig ezekkel az érzésekkel és kérdésekkel írják a folk zene legújabb történetét szerintem. Ahogy a történetmesélő műfaj csendes alázata és a felkorbácsoló, katartikus zenei múlt, ezeken az érett szólólemezeken találkoznak. Mert a Broken Limbs Excite No Pity is pont ilyen. A börtönbe zárt érzések szaxofonja és a borult, kísérletező ambient, mint a legőszintébb és legbátrabb közlési igény zenei formái. Sokszor eszembe jutott a Death In June, de a letisztultabb gitár folklór is, ha az torzítókkal és óriásként jön. Mert mindezek egyszerre vannak, de nem kötik a művészt, a művészet teljesen el van szabadulva és zabolátlanul lovagol ki a megismerhetetlenbe. Vagyis leírhatatlan az egész. Így nem pörgetném tovább. Örültem, hogy két videót is találtam az idén megjelent lemez kapcsán. Húsz dollárból egy kamerával és egy vágóprogrammal elkapni az érzést, ezt mindig irigyeltem...